Ne lepődj meg, ha az utcán megállít egy idegen, és Istenről szeretne veled beszélgetni! Akkor se, ha az idegen láthatóan nem magyar!
Ez a jó tanács mindaddig értelmezhetetlen, amíg Pesten össze nem akadsz egy éneklő bácsival vagy két egyetemista külsejű lánnyal. De hogy ne misztifikáljuk túl a dolgot, elmondom, mi történt. Úgy 2-3 éve figyelmes lettem egy bácsira a Nyugati téri aluljáróban. Amikor először vettem észre, meg is álltam, és elidőztem egy darabig a közelében. Nem számított bámészkodásnak vagy zaklatásnak, hisz egyébként produkcióval készült. Az aluljáró egy látványos részére telepedett ki mikrofonnal, hangszóróval és segítőkkel. Egyébként pedig énekelt. Méghozzá magyarul.
A hangja olyan volt, mintha egy jobb napokat is látott operaénekes kényszerülne utcazenélésre, a pekingi operatársulat hajdani tagjaként. Merthogy a bácsika Ázsiából utazhatott egészen Magyarországig azért a produkcióért. Hamar magával ragadott a fantázia. Vajon ki lehet ő, és mit kereshet itt, Budapesten? A legegyszerűbb megoldás az lett volna, ha két dal között megszólítom. Csakhogy szokásom mindig a nehezebb oldaláról megközelíteni a szituációkat. Maradtam tehát magamnak, magamban, és néhány perc bambulás után indultam is tovább.
Néhány héttel később újra ott találtam a bácsit az aluljáróban. Repertoárja nem változott. Mint ahogy később sem. Ez a jelenet pedig egyre ismétlődött, ahogy teltek-múltak a hónapok. Én azonban egyre kevésbé gondolkodtam el a helyzet furcsaságán. Hozzászoktam, hogy ő egy állandó bútordarab a Nyugatinál. Még a történetet is összeraktam a fejemben, hogyan és miért került hazánkba. Természetesen a dalokból is sok minden kiderült számomra, és hát hallottam már egy s mást a nagyvilágból. Szóval, magam raktam össze a mozaikokat, nem kérdeztem tőle semmit.
Aztán a napokban a Nyugati téri aluljáró felé igyekeztem, amikor a körúton két ázsiai lány kipécézett magának. Mit gondol először az egyszeri ember? Szegény turisták szeretnének valamit megkérdezni. Meg is acélosítottam az angolomat, készültem a szövegértésre és a válaszra. Nagy meglepetésemre azonban magyarul szóltak hozzám.
– Jó napot kívánok! Ön magyar? – kérdezte az egyik lány. Mi a csuda? – gondoltam. Mindig nagyon értékelem, ha külföldiek magyarul próbálkoznak. A második kérdése viszont megakasztott.
– Hisz Istenben? – csap bele a lecsóba a lány. Már hogyne hinnék… Csakhogy ez a témakör elég kényes. Nem hiszem, hogy bárkinek az utcán fejtegetnem kellene, miben is hiszek valójában.
– Igen, hiszek – válaszoltam.
– A bibliai Istenben hisz? – firtatja tovább a témát.
Ekkor már tökéletesen képben voltam. Nyilván nem kínai turisták, ők nem beszélgetnek Istenről. Inkább máshonnan jöhettek. Valószínűleg az aluljáróban éneklő bácsival egyazon ország szülöttei. Hol is vannak keresztények Ázsiában? Honnan is rajzanak téríteni? De közben válaszolnom kellett.
– Inkább egy ökomenikus Istenben hiszek, egy Teremtőben – próbáltam rövidre zárni a teológiai eszmefuttatást. Különben éjfélre sem szabadultam volna. Meg egyébként is, továbbra sincs semmi közük hozzá, én mit gondolok a világról, vagy arról, ami azon túl van.
– De a bibliai Isten az egyetlen igaz Isten – folytatta a lány. Kezdett szakadni a cérna nálam, mert ez már nagyon térítősen hangzott. Valami olyanról akarnak meggyőzni, ami az ő fejükben van, és ami inkább szeparálja az embereket, és nem összehozza őket. CSAK EGYETLEN IGAZ ISTEN? KIZÁRÓLAG A KERESZTÉNYI TANOK SZERINT?
Gyorsan elmagyaráztam, hogy mivel teljesen más a világnézetünk, és egyébként is sietek, nincs értelme tovább filozofálni. És őszintén megdicsértem, milyen szépen beszél magyarul. De a jelenet csak nem akart kimenni a fejemből. Napokig foglalkoztatott, több okból is. Egyrészt szürreális érzés volt, hogy Ázsiából érkeznek hozzánk keresztény térítők. Oké, a mormonokat már megszoktuk, mert jobbára fehér emberek. Ám egy ázsiai kultúrkörből érkező keresztény hittérítő sokkal furcsább. Nehéz megérteni, hogy ha már felvette a kereszténységet, miért nem saját országában tartja fontosnak a missziót? Miért tanul meg egy bonyolult nyelvet, hogy azon érveljen egy anyanyelvinek az utcán? És az is roppan érdekes, hogy amíg ő esetleg a buddhizmust adta fel a keresztény tanokért, addig a kereszténységben megcsömörlött, vagy abból kiábrándult, de valami spirituális fogódzkodót kereső európai a keleti tanok környékén kutakodik.
Ugyanakkor az a dilemma sem hagyott nyugodni, hogy miután egy keleti tanok iránt nyitott európai akár a buddhizmusban talál rá a toleranciára, egy kereszténységet felvevő, buddhista környezetben élő ázsiai hogyan és miért válik hittérítővé vagy bigott kereszténnyé?
A kérdések persze kérdések maradtak, válaszokat még nem kaptam rá. Annyit azonban sikerült kibogoznom néhány információmorzsa, és Dr. Bölcskei Gusztáv a Debreceni Református Hittudományi Egyetem rektorával készült interjú alapján, hogy minden valószínűséggel dél-koreai protestáns misszionáriusokkal találkoztam. Ők egy olyan országból érkeztek, ahol 120 éve nem éltek keresztények. Azóta viszont az övék az egyik legdinamikusabban fejlődő keresztény közösség a világon. Számuk olyannyira növekszik, hogy Budapest utcáin is bármikor összeakadhatsz egy lelkes térítővel.
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!
Kommentek