Tízből kilenc ember megkérdezi ezt, ha otthon járok. Hiszik is, nem is, ha azt mondom, hogy én már láttam egy migránst, de az se az vót. Vagy de. Különben nem mindegy? Bevándorló vagyok én is. Helyzetjelentés Németországból.
2015 szeptemberében, a migránsválság csúcsán költöztünk Németországba. Csak miheztartás végett: jártam AZOKBAN a napokban a Keletiben, többször is. Nagyon furcsa volt végigmenni a mindenfelé fekvő emberek között a földalatti folyosón. Összeszorult a szívem meg a gyomrom. Talán féltem is kicsit. Sietősen lépkedtem, szorítottam a hónom alatt a nyomorúságos retikülömet. Hirtelen a lábamnak hajtott egy kétéves forma kisfiú a motorjával. Pont, mint a fiam akkortájt, pont olyan piros motoron, mint amilyen neki volt. Nem vagyok benne biztos, de talán valamit megértettem a lényegből.
Forrás: tagesspiegel.de
A drámai helyzetet jól jellemzi az autóutunk is: Csehországon keresztül jöttünk, mert olyan riasztó várakozási időket jelentettek az osztrák-német (amúgy már nem létező, de akkor nagyon is ellenőrzött) határról. Aggódtak is értünk az ismerőseink rendesen. Pont most települtök át oda? Normálisak vagytok? Bevallom őszintén, egy nemzetközi költözés olyan elképesztően sok macerával jár, hogy nekem kisebb gondom is nagyobb volt ennél az aspektusnál. Csak meg akartam érkezni végre valahova. El, messzire az üresen kongó házunktól, felépíteni valami szebbet, jobbat. Utáltam, hogy páran próbáltak belerondítani az új élet reményébe.
Konyha híján az első ebédünk dobozos pizza volt, melyet a kisváros főterén költöttünk el. A szomszédos padon nagyon fekete bőrű férfiak ütöttek tanyát. Gitároztak, nevetgéltek, ketten közülük egy aprócska, de annál magasabbra pattanó gumilabdát adogattak egymásnak. A fiaim kíváncsian figyelték őket. Főleg a labdát. Ami aztán annak rendje s módja (valamint a fizika alapvető törvényei) szerint elhagyta a rendes röppályáját, és odapattant hozzánk. Visszaadtuk egyszer, kétszer, háromszor. Negyedszerre már röhögve mutogatták, hogy tartsák meg a gyerekek. Jobb helye lesz náluk. Azóta tudom, hogy a legrövidebb út két ember között nem egy mosoly. Hanem egy labda.
Migránsok voltak vajon? Ha igen, mikor érkeztek? Vagy csak azért nem szóltak hozzánk németül, mert hallották, hogy valami számukra teljesen hottentotta nyelven beszélünk? Talán titkon még szántak is bennünket, menekülteket?
Forrás: tag24.de
Mert igazából ez a lényeg. Ha itt Németországban látsz-hallasz külföldi kinézetű-beszédű embereket, soha nem lehetsz biztos benne, mióta élnek itt. Ennek megfelelően fogalmam sincs, mennyi itt a migráns. A hivatalos adatok szerint a mi 15 ezres településünk 200 főt fogadott be három évvel ezelőtt. Külön menekültszállás nem épült, a lakhatásukat kiadó magánlakások révén oldották meg.
Itt írtam arról, hogy egy másik idilli kis német falu hogyan fogadta a menekülteket.
Ha megyek az utcán, mindenféle bőrszínű, öltözékű, beszédű emberrel találkozom. A suliban, meg az oviban is sok a koszovói, de ők nyilván nem mostanában érkeztek. A helyi szupermarketben az elmúlt három évben kétszeresére nyúlt a lengyel termékek polca, feltehetően a növekvő kereslet miatt.
Egyszer, egyeltenegyszer voltam teljesen meggyőződve, hogy most üzembiztosan menekülteket látok. 2015 őszén történt. Szedett-vedett csomagokkal, puttonyokkal, ütött-kopott babakocsikkal és egy szekérderéknyi gyerekesereggel megáldott népes társaságra lettem figyelmes a legközelebbi nagyváros pályaudvara mellett. Egyiküknek feltűnhetett a bámész pillantásom, zörgette felém a kávés poharát, kérte az ÁJRÓT. Zavaromban gyorsan beledobtam ötven centet, annyit sikerült hirtelen előhalásznom a zsebeimből.
A Jézuska áldjon meg tégedet! – hangzott a jókívánság, színtiszta magyarsággal.
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: