Amikor beülsz egy agyatlan amerikai akciófilmre és választ kapsz az egyik legfontosabb aktuálpolitikai kérdésre…az azért eléggé mellbevágó élmény. Fekete Párduc, kritika.
Habár imádok filmeket nézni, majd róluk elmélkedni (mint pl. ebben a tavalyi bejegyzésben), botrányosan ritkán jutok el moziba. Ha viszont széles vászon elé keveredek, minden idegszálammal az élményre összpontosítok. Magával ragad a látvány, a színészi játék, a zene s a mondanivaló egyaránt. Óriási előny ilyenkor, hogy rutintalan néző vagyok, nem akadok fel a CGI hiányosságain, a faékegyszerűségű párbeszédeken, örülök, hogy belépést nyertem a nézőtérre egyáltalán (ergo valaki vigyáz a gyerekekre odahaza).
Forrás: thewrap.com
A Fekete Párductól agyszétrobbantó akciójeleneteken kívül semmit sem vártam, még az előzetesbe is éppen csak belepillantottam jegyvásárlás közben. Ahogy az nálam lenni szokott, éppen ezt a filmet adták a legközelebbi moziban abban az időintervallumban, amikor ráért a bébiszitterem. Kicsit science fiction is, kicsit moralizál is, minden elképzelést felülmúlóan sikeres a tengeren innen és túl, a médiahájp hetekkel a bemutató után sem csillapul körülötte, a fehér büszkeséget hirdetők már bojkottot hirdettek ellene (ennyi afroamerikai szereplő, illetve hoppá, ennyi afroamerikai NŐI szereplő egy filmben, MICSODAA??), szóval mondom én, rossz film nem lehet.
Nézzétek, engem nagyon, de nagyon könnyű elkápráztatni. Elég néhány ilyen számítógépes játék ihlette bezuhanós jelenet, és máris megvettek kilóra. No, ebben a filmben volt ilyen, nem is kevés. Szóval a látványvilág nálam már ettől ötös, persze a mesés afrikai tájakban is imádtam gyönyörködni (sajnos arról semmilyen megbízható infót nem leltem fel, hogy ez most CGI vagy ilyen van a valóságban is, csak mondjuk pont nem Wakanda-ban).
Forrás: thedailybeast.com
A legfőbb konfliktus a filmben az, hogy vajon lehet-e jó lelkiismerettel irányítani egy minden földi (és földönkívüli) jóval megáldott országot, ha tudjuk, hogy a határon túl éhínség, szegénység és betegség tombol. Ez a dilemma főként a frissen megkoronázott uralkodót kínozza, s gondolatait megosztja egy jó cimbivel is. A válasz nekem, magyarnak nagyon ismerősen (túl ismerősen) csengett: ha beengeded az országodba a menekülteket, azok magukkal hozzák a problémáikat is. Tehát ne, ne segítsünk a kisemmizetteken, a földönfutókon, a nyomorultakon, mert azzal a saját országunkat döntjük romba, és akkor nem fognak leborulni az unokánik, hol sírjaink domborulnak.
S, hogy kire hallgat az új király? A tanácsadójára vagy a lelkiismeretére? Ezt csak az igazán elszánt nézők tudják meg. A szorosan vett filmidőben ugyanis nem kapunk egyértelmű választ. Már bőven fut a stáblista, amikor hirtelen megtoldják a filmélményt még egy uccsó, mindent eldöntő jelenettel. Ekkor hangzik el a legfontosabb mondat is:
“Válság idején a bölcsek hidakat építenek, az ostobák falakat.”
Én szóltam már az elején. Ez szigorúan science fiction. Nyálas, szirupos, tocsogós, rózsaszín utópia. Vagy mégis lehet(ne) hangyányi köze a valósághoz? Döntse el ki-ki maga.
Aki szerint Black Panther for president: Hovanyecz Teréz
PS: Kifejezetten imponált az az aprócska részlet, hogy a legbátrabb harcos és a legzseniálisabb tudós szerepét egyaránt NŐKRE osztották.
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!