Van az úgy, hogy a legnagyobb hazafi nem is magyar. Nem történelmi áttekintés következik (bár az is érdekes lenne), hanem egy aranyos történet.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy román lány, aki egy nemzetközi sportversenyen találkozott egy japán fiúval. A két fiatal egymásba szeretett, és hamarosan egybe is keltek. Mivel a fiú hosszú évek óta Budapesten élt és dolgozott, a lány feladta romániai életét, és Magyarországra költözött. Telt-múlt az idő, és megszületett első gyermekük. A kisfiú nem csupán édesapja vonásait és édesanyja természetét örökölte, de mindkettejük éles eszét is.
Ahogy cseperedett, úgy tanulta meg szülei anyanyelvét. Ha japánul szóltak hozzá, úgy válaszolt. Ha románul kérdezték, románul mondta a magáét. Amikor nagyobbacska lett, szülei bölcsődébe vitték. Édesanyja ugyanis fontosnak tartotta, hogy gyermeke szokja a közösséget, és így neki is maradt ideje munkába menni. A kisfiú így tehát a bölcsiben hallott először magyar szót. És ahogy az a gyerekeknél lenni szokott, a kisfiú is szivacsként szívta magába az újabb nyelvet. Hamarosan, amikor szüleihez magyar vendégek érkeztek, az érdeklődő kérdésekre immár magyarul felelgetett. A vendégek pedig majd elolvadtak a gyönyörűségtől, annyira bűbájos volt a kis kópé.
Újabb évek teltek el, a kisfiú pedig a bölcsődéből óvodába ballagott. Időközben született egy kistestvére is. Egy újabb kis Buddha. Na, de persze a második kisfiút sem kellett félteni. Amint ő is nődögélt, kiderült, mennyire is huncut valójában. És persze szószátyár. Ő azonban, bár értette, mit kérdeznek tőle magyarul, még csak szülei anyanyelvén tudott válaszolni. A két kis krapeknek nem kellett sokat várnia, nemsokára ismét egy legényke érkezett a családba. (Ilyen az igaz szerelem, ha a szülők boldogok, a fán is gyerek terem.)
Egy anyuka sem kívánhatna többet, mint három fiú. (Persze, valószínűleg a legtöbb anyuka egyáltalán nem kíván magának 3 fiút…) Pedig a legnagyobb fiúcska, akiről ez a mese is szól, jó szívű, kedves, nyitott, szófogadó, és korához képest egészen érett volt. Sőt. Hacsak meglátták, a legtöbben szívesen hazavitték volna magukhoz.
Így éldegélt ez a szép és nemzetközi nagycsalád, fenn a budai magaslatok környékén. Apuka rengeteget dolgozott, hogy családja semmiben sem szenvedjen hiányt. Anyuka sok szeretettel, türelemmel, okossággal és toleranciával nevelte fiait. Egyszer aztán, az egyik délután vendégeket hívott magukhoz. Rég látott barátok gyűltek össze, hogy szemrevételezzék a harmadik kisfiút is, akivel addig nem találkoztak. A jó kedélyű csapat kíváncsian kérdezgette a gyerekeket, és érdeklődve hallgatta a legnagyobb fiú meséjét az oviról, és arról, hogy hamarosan japán iskolába fog járni. Ott bizony mindent japánul fog tanulni.
De addig is az oviban van még egy hónapja. Ahol egyébként ő is részt vett még a március 15-i ünnepségen, nagy magyar kokárdával a mellén. A vendégek persze arra is kíváncsiak voltak, mi is a jele az oviban. A román anyuka nevetve magyarázta, hogy a magyar zászló, amit a kisfiú maga választott. Hiába nem volt vér szerint magyar kötődése, hiába nem is kapta meg a magyar állampolgárságot (annak ellenére, hogy itt született), a lurkó mégis úgy érezte, egy része talán magyar. Eszébe sem jutott másként gondolkodni, másként érezni. Neki ez természetes volt. Mint ahogy az is, hogy majd, ha már megtanult vívni, akkor karddal fogja megvédeni Magyarországot…
Kell ennél nagyobb hazafi? Aligha…
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!
orban szerint migrans.
Vajon miért kell egy kisgyereket erőszakra tanítani? Nagyon csúnya dolog bevonni őket is a kormánypropagandába, pláne így.
Embere válogatja.