Szimpla színházi előadásnak indult, de a végére aktuálpolitikai többletjelentést kapott. Mindez a Vígben.
Ugyanis az történt, hogy megannyi tipródás után mégiscsak beadtam a derekam, és elmentem a Vígbe, megnézni Tolsztoj Háború és Békéjét. Színházba járó vagyok, és elég kritikus is. Azt is vállalom, hogy olyan vagyok, aki a totálisan elvont művészetet már nem tudja értékelni. Nekem az igazi művészet az, amikor a közönség bőre alá úgy bújik be egy gondolat, egy érzés, egy mű, egy műalkotás, hogy azt észre sem veszi. De napokkal később is foglalkoztatja. Nem kell törnie magát, hogy megértse, felfogja. Nem kell rávegye magát, hogy figyeljen, mert eleve lebilinicseli, amit lát vagy hall. És a végén valami változást is okoz benne az élmény.
Az utóbbi időben Eszenyi színházában többször jártam, és többször úgy távoztam, hogy egyetlen benyomás maradt meg: nem tetszik. Ezért talán érthető, hogy bizonytalankodtam, megkockáztassak-e egy monumentális klasszikust ugyanabban a színházban. Mert ugyebár Tolsztoj műve olyannyira monumentális, hogy kevesen olvassák el. Ezt úgy merem állítani, hogy nem ismerem az arra vonatkozó statisztikát. De az én állításomat támasztja alá az a momentum, amikor az előadásra készülődve a színészek és statiszták jönnek-mennek a színpadon, majd kiszólnak a nézőtéren még csak helyezkedő közönségnek: emelje fel a kezét, aki olvasta a Háború és békét. Nagy zúgólódás közepette kiderül, hogy szinte senki. És naná, hogy azért jöttek el, mert legalább színházban szeretnék azt megismerni. Mint jómagam is.
A színpadi díszlet egyszerű. Falak, emelvények vagy dobogók, süllyeszhető színpadrészek. Ezeket variálják, emelik, tologatják a színek, jelenetek változásakor. Egy rockbanda gitározik, fiatalok grasszálnak, majd elhelyezkednek a színészek is, és belekezdenek a játékba, mintha egy színjátszó kör fellépése lenne. Nehezen tisztul a kép, kell egy kis idő, amíg a néző elvonatkoztat a külvilágtól, a felvezető rockbandától, és át tudja adni magát a történetnek. Nem is egyszerű kibogozni, ki kicsoda, és egyáltalán hol is járunk éppen. Mégiscsak többszáz oldalas regényfolyamot kellett színpadra szabni. Helen Edmundson adaptációja alapján a magyar fordító, az orosz rendező (Alekszandr Bargman) és stábja, valamint a dramaturg kiváló munkát végzett. Úgy sikerült meghúzni a monstre szöveget, hogy a lényeg (akár gondolat, akár érzés) megmaradt.
Láthatjuk a szentpétervári és moszkvai arisztokrácia életét. Különböző családok sorsát: Rosztovékét, Bolkonszkijékét, Kuraginékét. Egyes családtagok jellemfejlődését. És persze a történelmi hátteret: a napóloni háborúkat. Bezuhov gróf Napóleon iránti rajongása lépésről lépésre fordul át Napóleon ellenességbe. Forradalmi lélekből szabadkőműves gondolkodóvá érik. Csak a nőkkel nincs szerencséje. Natasa Rosztova (Bach Kata) kislányból felnőtt nővé cseperedik. Mindig szerelmes, mindig másba. És épp ezért megszédítheti egy szélhámos is. Mígnem beleszeret Andrej Bolkonszkij hercegbe (Wunderlich József). Úgy mondják, a világirodalom egyik legszebb szerelmes párja. (Bár ez számomra nem jön át, hisz amint 1 év türelmet kérnek Natasától, rögtön elcsavarhatják a fejét.)
Amivel a változó színeket és a komoly témákat oldani igyekeznek, az egyrészt a zene. Ahogy egyik kritikában olvastam, revüsítették Tolsztoj művét. Talán van benne némi igazság, de nem ez a jellemző. Másrészt mintha az alkotó gárda szándékosan vásári komédia jelleget szeretne kölcsönözni a darabnak azzal, hogy Napóleont karikírozzák. Akárcsak egy csepürágó lenne. Őt lehet utálni, őt lehet ütni-vágni, ő fog feleselni a szereplőkkel is. Egyik része maga a valós történelmi alak, másik a szereplők belső énjének szócsöve. És persze egy komédiás. A párbaj jelenet kifejezetten burleszkszerűen adja vissza Bezuhov és Dolohov közti csetepatét. A pisztolyból kilőtt golyót Napóleon (ifj. Vidnyánszky Attila) röpteti egy hurkapálcikán.
Van tehát komolyság, van nevetés. Már magunk sem tudjuk, mi Tolsztoj eredeti szándéka, és mi azoké, akik színpadra vitték a regényt. Ami azonban napjainkban a figyelmes nézőt meghökkentheti, az az utolsó néhány mondat, amelyet Bezuhov fogalmaz meg. Mert hiába is beszél a gróf a háborúról és azokról, akik azt okozták, a sorok között egyértelműen kihallható egy aktuálipolitikai kritika. Ha rossz emberek össze tudtak állni, hogy övék legyen a hatalom, a jók miért nem tudnak?
(Ui.: a Sors fricskája, hogy a nézők között húzódott meg miniszterelnök urunk kisebbik lánya.)
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: