Mióta Németországban élek, folyton hiányzik valami. Az itthon meg az otthon. Innen haza vágyakozom, otthonról meg ide. Ha rosszkedvem van, hontalannak érzem magam. Ha jókedvem van, úgy mondom: itt is, ott is otthon vagyok. Ahány nyelv, annyi ember?
1995-ben, cserediákként jártam először Németországban. Bár addigra már otthon is javában tombolt a vadkapitalizmus, volt még mire rácsodálkozni. (Mint ahogy a német diákok sem győztek hüledezni, hogy Budapesten volt Burger King és McDonald’s! Sőt, a rágót is ismertük, és basszus, nem is jurtában laktunk!) Engem különösen München nyűgözött le, az első nyugati nagyváros, amit úgy istenigazából megnéztem magamnak. Már tizenöt évesen elméláztam rajta: jó volna egyszer itt lakni!
Forrás: muenchen.de
1999-ben kerültem közelebb az álmomhoz, akkor ismerkedtem meg a jövendőbelimmel, aki – minő véletlen – éppen német. Valahogy éreztem, hogy ez a döntés most egy életre szól, és nagyon fáztam attól a ténytől, hogy a sok ide-oda utazgatásnak hála már sehol sem leszek igazán otthon. Emlékszem, amint kapcsolatunk hajnalán így vigasztalt a bérmakeresztanyám: léteznek kétlaki családok, nektek is menni fog!
Arról már egy korábbi bejegyésben értekeztem, milyen volt távkapcsolatban élni az információs forradalom hajnalán. Arról is merengtem már, hogyan szerettem bele egyidejűleg az emberbe, az országba és a nyelvbe. Hiszen 2002-ben még a nagy vágyam is teljesült: három hónapig Münchenben voltam szakmai gyakorlaton. Délutánonként annyit ácsoroghattam a Marienplatz-on, amennyit csak akartam, nem kellett sietni a turistabuszhoz.
2005 pünkösdjén robbantottam otthon a bombát, akkorra lett elegem a különélősdiből. Irány Németország! Sosem felejtem a szüleim meggyötört tekintetét, szerintem ezerszer átkozták már magukat, amiért gyerekkoromban folyton a nyelvtanulásra ösztökéltek (ez egészen pontosan úgy hangzott anno, hogy Terike, tanuljad azt a k*rva németet!).
Két hazának mennyi a fele?
És elkezdődött az a bizonyos kétlakiság. Három évet éltünk Németországban, majd Budapestre települtünk. Szerencsére a férjem mániásan imádja a magyar kultúrát és a nyelvet, utóbbit szépen el is sajátította. Hét év alatt egzisztenciát teremtettünk, valamint négyfősre bővült a családunk. Közben persze gyakran látogattuk a németországi rokonokat, ha pedig a férjem járt otthon munkaügyben, mindig hozott nekünk egy kis hazait (minden egyes hazatérte olyasmi volt számunkra, mint valami kisebb fajta karácsony). 2015-ben untuk meg az egyhelyben ücsörgést, újra Németország felé vettük az irányt. A köldökzsinórt viszont nem vágtuk el, a régi lakhelyünkön a mai napig szeretettel várnak bennünket. El is töltünk ott évente kétszer két hetet.
Forrás: pixabay.com
Annyira kínoz a honvágy talán? Itthon nem. Vagy nem vallom be magamnak. Útközben a reptérre viszont már érzek némi bizsergést. Amikor pedig megszólal előttem valaki magyarul a sorban a beszállásnál, képes vagyok elsírni magam (no, nem kell valami fennkölt párbeszédre gondolni, csak ilyesmire, hogy “Józsikám, hova tetted az útleveleket? Nem nálad van Kati?”). Olyankor jövök rá, mennyire hiányzik az anyanyelvem. Rendesen átjár a hazaszeretet akkor is, amikor meglátom madártávlatból a kivilágított Budapestet. Meg amikor beleszippantok a hamisítatlan magyar levegőbe Ferihegyen.
De ez még mind semmi ahhoz képest, amikor otthon egy tálca frissen sült kakaóscsiga fogad, mert a régi szomszédasszonyunk megneszelte, hogy jövünk. Másnap ugyanazokon az utcákon sétálunk, ahol a fiaim megtanultak járni, motorozni, futó-, majd rendes biciklizni. Komolyan, mintha el se mentünk volna soha. Biztos, hogy szembe jön valami ismerős, kitörő örömmel üdvözöl, meglapogat és a hogylétünkről érdeklődik. Én pedig körbejáratom a szemem a Gödöllői-dombságon, és bizton tudom: itthon vagyok.
A gyerekeim azért időnként megkérdezik: mikor megyünk haza?
Aki két hazát szeret: Hovanyecz Teréz
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!