Mióta Németországban élek, folyton hiányzik valami. Az itthon meg az otthon. Innen haza vágyakozom, otthonról meg ide. Ha rosszkedvem van, hontalannak érzem magam. Ha jókedvem van, úgy mondom: itt is, ott is otthon vagyok. Ahány nyelv, annyi ember?
1995-ben, cserediákként jártam először Németországban. Bár addigra már otthon is javában tombolt a vadkapitalizmus, volt még mire rácsodálkozni. (Mint ahogy a német diákok sem győztek hüledezni, hogy Budapesten volt Burger King és McDonald’s! Sőt, a rágót is ismertük, és basszus, nem is jurtában laktunk!) Engem különösen München nyűgözött le, az első nyugati nagyváros, amit úgy istenigazából megnéztem magamnak. Már tizenöt évesen elméláztam rajta: jó volna egyszer itt lakni!
Forrás: muenchen.de
1999-ben kerültem közelebb az álmomhoz, akkor ismerkedtem meg a jövendőbelimmel, aki – minő véletlen – éppen német. Valahogy éreztem, hogy ez a döntés most egy életre szól, és nagyon fáztam attól a ténytől, hogy a sok ide-oda utazgatásnak hála már sehol sem leszek igazán otthon. Emlékszem, amint kapcsolatunk hajnalán így vigasztalt a bérmakeresztanyám: léteznek kétlaki családok, nektek is menni fog!
Arról már egy korábbi bejegyésben értekeztem, milyen volt távkapcsolatban élni az információs forradalom hajnalán. Arról is merengtem már, hogyan szerettem bele egyidejűleg az emberbe, az országba és a nyelvbe. Hiszen 2002-ben még a nagy vágyam is teljesült: három hónapig Münchenben voltam szakmai gyakorlaton. Délutánonként annyit ácsoroghattam a Marienplatz-on, amennyit csak akartam, nem kellett sietni a turistabuszhoz.
2005 pünkösdjén robbantottam otthon a bombát, akkorra lett elegem a különélősdiből. Irány Németország! Sosem felejtem a szüleim meggyötört tekintetét, szerintem ezerszer átkozták már magukat, amiért gyerekkoromban folyton a nyelvtanulásra ösztökéltek (ez egészen pontosan úgy hangzott anno, hogy Terike, tanuljad azt a k*rva németet!).
Két hazának mennyi a fele?
És elkezdődött az a bizonyos kétlakiság. Három évet éltünk Németországban, majd Budapestre települtünk. Szerencsére a férjem mániásan imádja a magyar kultúrát és a nyelvet, utóbbit szépen el is sajátította. Hét év alatt egzisztenciát teremtettünk, valamint négyfősre bővült a családunk. Közben persze gyakran látogattuk a németországi rokonokat, ha pedig a férjem járt otthon munkaügyben, mindig hozott nekünk egy kis hazait (minden egyes hazatérte olyasmi volt számunkra, mint valami kisebb fajta karácsony). 2015-ben untuk meg az egyhelyben ücsörgést, újra Németország felé vettük az irányt. A köldökzsinórt viszont nem vágtuk el, a régi lakhelyünkön a mai napig szeretettel várnak bennünket. El is töltünk ott évente kétszer két hetet.
Forrás: pixabay.com
Annyira kínoz a honvágy talán? Itthon nem. Vagy nem vallom be magamnak. Útközben a reptérre viszont már érzek némi bizsergést. Amikor pedig megszólal előttem valaki magyarul a sorban a beszállásnál, képes vagyok elsírni magam (no, nem kell valami fennkölt párbeszédre gondolni, csak ilyesmire, hogy “Józsikám, hova tetted az útleveleket? Nem nálad van Kati?”). Olyankor jövök rá, mennyire hiányzik az anyanyelvem. Rendesen átjár a hazaszeretet akkor is, amikor meglátom madártávlatból a kivilágított Budapestet. Meg amikor beleszippantok a hamisítatlan magyar levegőbe Ferihegyen.
De ez még mind semmi ahhoz képest, amikor otthon egy tálca frissen sült kakaóscsiga fogad, mert a régi szomszédasszonyunk megneszelte, hogy jövünk. Másnap ugyanazokon az utcákon sétálunk, ahol a fiaim megtanultak járni, motorozni, futó-, majd rendes biciklizni. Komolyan, mintha el se mentünk volna soha. Biztos, hogy szembe jön valami ismerős, kitörő örömmel üdvözöl, meglapogat és a hogylétünkről érdeklődik. Én pedig körbejáratom a szemem a Gödöllői-dombságon, és bizton tudom: itthon vagyok.
A gyerekeim azért időnként megkérdezik: mikor megyünk haza?
Aki két hazát szeret: Hovanyecz Teréz
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!
Ha az ember külföldre kerül, akkor tagadhatatlanul elveszíti a biztos pontokat az életében, amelyekhez ez idáig mérte magát; az embereket és a környezetet, amire támaszkodott, elveszíti a biztonságot adó komfortzónát, a burkot, amely előtte védelmezőén körülvette… elveszíti önmagát, hogy aztán idővel apró legókockánként lassan újjáépülhessen. Nehéz folyamat és nincs külső segítség, ebben csak magunkra számíthatunk.
Ha az ember külföldre költözik, utána már sosem lesz ugyanaz. Idegen vagy külföldön is (migráns), egy különleges, messziről jött lény, és a lelked mélyén idegenné válsz otthon is, hiába van két “hazád” valójában egyikben sem vagy valóban OTTHON
Kedves Teréz!
Egyszerűen és érthetően fogalmaztad meg az a fura lelkiállapotot, amiben ma már egyre többen élünk.
A sok irigykedő, gonoszkodó hozzászólóval nem kell foglalkozni, ez mindenképpen egy szép írás! Sok boldogságot kívánok itthon és otthon is!
Roppant fiatal tetszik lenni! Nincs élettapasztalata most szerzi, hát csak rajta!
Aki nem élt külföldön, az el sem tudja képzelni, mit jelent hazamenni. Éppen úgy, ahogy az írásban szerepel. Amikor közeledünk a határhoz, mindig elsírom magam. Egy sor zakatol bennem végtelenítve: “van egy ország, ahol álmomban jártam, Magyarország…”, és folynak a könnyeim.
A magyar szótól megdobban a szívem.
És igen, sehol nem vagyunk otthon. A rosszindulatúaknak mondom, hogy nem kell sajnálni, hisz nem azért mondom, és a cikk sem azért íródott. A jobb élet reményében mentünk el, amit meg is találtunk, de sok mást elveszítettünk. Jó hazamenni, nagyon jó, de amikor visszajövünk, és átlépjük a német határt, hát valami hihetetlen megkönnyebbülés, és nyugalom száll rám. Sajnos nem az van, hogy mindenhol otthon vagyunk, hanem inkább sehol sem. Ára van a jólétnek.
Bocs de azthiszem sok ökör van itt,mert amiért kimentem gyógyszer az is becsapás volt ,azóta a feleségem rég halott,de ilyen gonosz embereket akik itt élnek Magyarországon,nem hiszem hogy van ílyen Nemzet még egy!!
Ön asszonyom,Németországban csak “prostitulálta” magát a jólét reményében,de lelkileg nem tudott elszakadni soha,magyarúl evett-ivott-álmodott-beszélt-gondolkodott mindig.Ezért nem lehetett soha az új hazája,mert nem is tett érte semmit,hogy az legyen.
Pál Békei így van ahogy írod, éppen ezért nem értem minek jössz vissza.
Megszakad a szívem értük, hogy ott is van lakás, munkalehetőség, itthon is van ugyanez, sőt még az utazási költség sem okoz gondot. Aki sír, attól el kell venni. Örök érvényű igazság. Jó dolgában nem tud mit kitalálni, csak hülyeségeket írni. Szegény.
Én ,nem hagytam el az országot csak egyszer 26 éve gyógyszerért,mégis hontalannak érzem magam ,ez nem az-az ország!Megváltozott,siralmas,szeretetmentessé vált!!Csak a gyűlöletet látom ,pedig azt hittük majd jobb életünk lessz!Ez a mocskos világ,gyűlöletgazdagság,ahol az SI faktor nagyon magas lett![SI-sárga irígység]
Persze újgazdagék ,tapsolnak!!Jókor voltak jóhelyen!!
Tja, ennyit az Intergraciorol.