Áldj meg engem, áldj meg engem… – énekli egy hatvanas éveiben járó asszony. Hangja néha csilingel, néha félrecsúszik és hamiskás. De a körben ülők örömmel megtapsolják. Karácsonyi hangulatot szeretett volna teremteni a dalkör első házikoncertjén.
Kint sötétedik, és elered az eső. A társaság egy tágas nappaliban ül. A dalkör néhány tagja szervezett zenedélutánt. Az elsőt a sorban, mert a későbbiekben szeretnének hagyományt teremteni. Bár régóta együtt énekelnek, de az hivatalos óra keretében történik. Olyankor kottával a kezükben gyakorolnak, és egy zongorista kíséri őket. Foglalkozásaikat kéthetente egy művelődési házban tartják. Tanárnőjük, egy ma már ritkán fellépő, neves énekesnő. Ő segíti, javítja, mentorálja, vezeti az idősebb nőket és férfiakat.
A legtöbben nyugdíjas korúak. Többféle indokkal és más-más időpontban csatlakoztak a körhöz. Erre a koncert során utalást is tesznek. A kezdeti feszélyezettséget tréfálkozva igyekeznek oldani. Egymást kínálják innivalóval és házi süteménnyel. Míg végül egy szintén neves vendég előadóművész, aki a tanárnő meghívására érkezett, kezébe nem veszi az irányítást. Kezdődjön hát a zárt körű koncert! (Egyetlen külsősként húzom meg magam a sarokban, és figyelem az előadást és az előadókat.)
Ki lesz az első?
Az egyik úr kötelességének érzi, hogy mondjon néhány szót, mielőtt a zongorista a billentyűk közé csap. Egy papír van előtte, arra írhatta össze gondolatait. Otthon készült erre a megnyitóra. Hogy ebben megállapodtak-e vagy partizánakció volt részéről, nem derült ki. De inkább az utóbbi, mert a tanárnő már fészkelődni kezd helyén. Én szimpla megfigyelőként rögtön úgy fordítottam le magamban testbeszédét, hogy “sok a duma, csináljuk már”.
Ki szeretné kezdeni? – teszi fel a kérdést a tanárnő, aki a nappali közepén, egy kanapén foglalt helyet, mert onnan szemtől szembe követheti tanítványai produkcióját. Az első fellépő személyében hamar megegyezik a társaság. Hiszen van ott egy újonc, nyissa ő a sort. Mindenki kicsit zavarban érzi magát, de leginkább az újonnan érkező. Eleve kilóg az átlagéletkorból. Még negyvenes éveit tapossa, és csak nemrég kezdett el énekórákat venni a tanárnőtől. A tanárnő azonban ragaszkodott hozzá, hogy nyilvánosság előtt is kipróbálja magát. És ahogy a kezdővel lenni szokott, a tapasztalt régiek maguk elé engedik, ha nem egyenesen tuszkolják. Át kell esnie a tűzkeresztségen. Egyúttal ízlelgetik is őt.
A férfi három magyar nótát hozott a házikoncertre. Még tanárnőjével együtt választották ki a dalokat. A zongoránál ülő asszony kiteregeti a kottákat, majd belecsap az intróba. A férfi természetesen zavarban van, bárhogy is igyekszik palástolni. Továbbra is a testbeszédből következtetek a lelkiállapotra. Néha bizonytalan, néha beleerősít az énekbe. Próbálja felidézni, milyen instrukciókat is kaphatott tanárnőjétől. Időnként eszébe jut, el is kell játszania a dalt, ezért egyszer-egyszer kinéz tanárnőjére vagy az egyik tanítványra. A zongorán játszó asszony kissé belegabalyodik a kottába. Kiderül, szétestek a lapok. Újrarendezik, és folytatják a következő vidám nótával. Az újonc átesett végre azon a bizonyos tűzkeresztségen.
A taps után, azonnal működni kezd a csoportdinamika. Valaki bátorítólag mosolyog rá és egy pohár vizet nyújt felé, hogy torkát öblögesse. Más szívesen tekint el a kezdő dicséretétől, inkább élvezi helyzeti előnyét. Lecsap tehát az újoncra, és már-már dörgedelmes hangon emlegeti a prozódiát. Azért arra nagyon oda kell ám figyelni! (Itt jegyezném meg, mint már oly sokszor, most is annak tanúja lehettem, hogy aki fikarcnyival sem tehetségesebb a kezdőnél, de már egy ideje műveli adott hobbiját, szívesen hirdeti az igét. Mintha csak ő találta volna föl a spanyolviaszt.) Végül megegyezik a tanárnő, a vendégművész és a társaság, a műsor végén immár a javítások ismeretében énekelje majd el újra az alkalomra összeállított nótacsokrát.
Következő fellépőnk
Következnek az idősebb tagok. Elsőbbség a hölgyeké. Így tehát az estet egy kiskosztümben kilibbenő asszony folytathatja a második műsorszámmal. Karácsonyi egyvelegét rutinosan tolmácsolja gesztusaival és mimikájával. Hangja árul el egy csöpp bizonytalanságot. El is magyarázza hamarjában, ha operettet hozott volna, előadása is másként festett volna. Merthogy ő abban otthonosabban mozog. Meg is hallgathatjuk majd a későbbiekben egyik operett dalbetétjét. Előadásban rutinos – állapítom meg – de azért a fals részeknek köszönhetően hangján érezni, hogy amatőr.
A tanítványok a továbbiakban sormintában “perdülnek” az elektromos zongora mellé. Egy férfi, egy nő. Na, nincsenek olyan sokan, alig tízen lehetnek. Egy bácsika érkezik öltönyben. Első gondolatom, vajon milyen fontosnak is érezheti ezt az eseményt. Előző nap kivasalhatta ingét és kitehette öltönyét a vállfára, hadd lógjon az éjszaka. Talán aludni sem tudott. Izgatottan áll a zongora mellett, szemüvege mögött párásodik tekintete, arca egyre vörösebb. De énekel, és ez láthatóan nagyon fontos neki. Akkor is, ha nem találja el a megfelelő hangnemet, ha nem érzi, hogy félremennek a hangok. Ez a hobbija. Aztán őt követi egy idősebb hölgy, és vidáman dalolja: vásárhelyi híres promenádon…
A sort egy újabb első szereplő zárja. Mint megtudom, az asszony nem tagja a dalkörnek, a házigazda ismerőse. De szintén jár tanárhoz. Sűrűn szabadkozik is, amiért több nekifutásra sem találja a közös hangot a zongorakísérettel. Megmutatom az okostelefonon, ahogy énekelek – mondja. A többiek azonban lebeszélik róla. Ott helyben szeretnék meghallgatni repertoárját.
Ismét felcsendül egy operettrészlet. Bár a hangok most sincsenek helyükön, a hatvanas asszony teljes beleéléssel énekel: légy az icipici párocskám! Közben sűrűn kokettál egy hallgatóval. Mert a dalbetét egy férfinak szól. Az előadó láthatóan nagyon lelkes. Talán ő is színésznőnek készülhetett gyerekkorában. Mint ahogy mindegyik amatőr énekes azért jár az énektanárnő foglalkozására, mert régi vágya volt, hogy énekeljen. Többen a színpadi előadó-művészettel is kacérkodhattak fiatalon. Bár erre csak én következtetek abból, ahogyan a szereplést szívügyüknek érzik.
Életmentő volt
Vannak köztük magányos idősek és házaspárok is. A dalkör számukra nem csupán szabadidős tevékenység, és régóta dédelgetett vágyuk megélése, illetve önkifejezés, hanem közösségi élmény is. Ugyanakkor kikapcsolódást és egyben rendszert is ad életüknek. A zenedélután során felavatott újonc férfinek azonban stresszlevezetés. Egy olyan hobbi, amivel feledtetheti a mindennapok hajtását, feszültségét. Amiből energiát meríthet, hogy tovább tapossa a mókuskereket.
Aztán az utolsóként bemutatkozó hölgy épp olyan elánnal, mint ahogy a zongora mellé pattant, meséli el, hogyan is kötött ki a zenénél. Mély válságba került az élete, amikor férje meghalt és magára maradt. Munkahelyéről is nyugdíjba vonult már. Kevés kapaszkodó maradt gyerekein kívül. Mondhatni természetes folyamat, hogy lassan depresszióba süllyedt. Addigi élete fenekestül fordult fel. Azt éreztem, lassan megbolondulok – magyarázza. Az is eszembe jutott, talán pszichiáterhez kell fordulnom. Orvos fiam ekkor adta azt az életmentő ötletet, miért nem gyógyítom magam a zenével, hisz régi vágyam volt énekelni. Tulajdonképpen így menekültem meg. És most nagy örömmel vagyok itt köztetek! – fejezi be mondandóját.
A koncertnek is szép lezárást ad ez a néhány mondat. Szedelőzködni kezdünk. Míg a fellépők beszélgetnek, és elemzik a hallottakat, én az órára nézek, sietnem kell. A közelemben állóktól elköszönök, a házigazdának megköszönöm szíves látását, és osonok is kifelé. Tudom, jó kis anyag lesz ebből az élményből. Egy posztra mindenképp érdemes.
Írta: Födő Tamás
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!