Gondolom, a nők és a családanyák összehúzzák most a szemöldöküket, mert egy gyermektelen férfi dumál bele a dolgaikba. De hát mit tegyek? Attól még a téma engem is érdekel, leginkább persze lelki és kicsit filozófiai oldaláról. (Meg ugyebár nekem is van anyukám!) Hogy miről beszélek? Egyetlen kérdésről: létezik-e olyan, hogy jó anya?
Családi és ismeretségi körömben többféle anyukát látok. Van olyan, aki házasságban él, és férjével egy vagy több gyermeket nevel. Van olyan, aki megegyezett párjával, sosem házasodnak össze, mert fölösleges procedúra, de gyereket vállaltak. És van olyan is, aki egyedül neveli gyermekét. Épp ezért is kezdtem azon töprengeni, ezek között az anyukák között van-e különbség? Ők mit gondolnak magukról és az anyaságról? Egyáltalán meg lehet-e fogalmazni, mi az, hogy jó anya? Vagy ez egy társadalmilag kitermelt nettó hülyeség?
Első kérdés
Kezdem az elején, a kiinduló kérdéssel. Vagyis, hogy van-e olyan, aki eleve anyának születik, és van-e olyan, aki nem való anyának? Vagy az anyaság abszolút tanulható dolog?
Férfi fejjel arra tippelnék, (pusztán abból kiindulva, milyennek képzelem az apaságot), hogy az anyaságra sem lehet felkészülni. Talán csak a gyerek születése után derül ki, kinek milyen a habitusa, van-e elég türelme, motivációja és szeretete a gyerekneveléshez vagy sem. De miután a válaszokról fogalmam sincs, női ismerőseimet faggattam. Hisz bennük ott bujkálhat az ösztön, a titkos vágy, hogy anyák legyenek. Vagy ha már azok, mesélni tudnak arról a csodálatos állapotról, amikor a baba bennük fejlődött.
Nos, több véleményt is meghallgattam. Még olyan nőét is, aki egyelőre csak elképzelni tudja, milyen anyának lenni. Gabi feltételezi, vannak született anyatípusok. Ők azok, akik gyerekkoruktól kezdve készülnek a családalapításra. Judit túl van a filozofálgatáson, két gyermeke van. Ő erős belső motivációként élte meg a gyermekvállalást. Kata nem tervezte el, hogy jöhet a babázás, de amikor megtudta, lánya lesz, nagyon várta gyermeke születését. Amikor azonban kezébe adták a babát, megrettent. Zsuzsa azt hitte magáról, na ő tuti nem anyatípus. De idővel sok mindent átértékelt, azt is, ő milyen anya.
Az elhangzottakhoz kikértem még a lélekkel is foglalkozó kineziológus ismerősöm véleményét is. Ő történetesen hiszi, hogy az általános társadalmi megítéléssel ellentétben (mi szerint egyeseknek való gyerek, másoknak nem) minden nő alkalmas anyának, sőt, jó anya válhat belőle.
Egy konklúziót mindenképp levontam a válaszokból. Aki még nem szült, sok mindent másképp lát. Aki viszont már gyermeket nevel, azt hangsúlyozza, bármit is hitt korábban, azt a valóság biztosan felülírta, és idővel rájött, az anyaság igenis tanulható. Sőt, azt is belátták, hogy természetes dolog, ha eleinte rossz anyának érzik magukat, mert egy teljesen új élethelyzetbe kerültek, és dugig nyomták őket infóval arról, hogyan is kéne gyereket nevelni.
Második kérdés
Az is érdekelt, hogy az eltérő élethelyzetben élő nők szerint van-e jó anya, illetve ki számít annak.
Persze, rám is pirítottak, hogy ez a felvetés elég végletes. Judit úgy véli, az a legfontosabb, hogy az anyák békét kössenek önmagukkal, és mindig a harmóniára, egyensúlyra törekedjenek, mert azt a gyerek érzi és figyeli, tanul belőle. Kata szerint ha egy anya nem megy el az extremitásig, tehát nem okoz fájdalmat gyerekének sem fizikailag, sem pszichésen, hanem jót akar, akkor mindenki saját természetének megfelelően úgy csinálja jól, ahogy csinálja. Ez annyit tesz, lehetetlen és nincs is értelme egy anya nevelési módszereit a normál határok között megítélni.
Gabi pedig úgy látja (ismétlem, ő még gyerekvállalás előtt áll), az a jó anya, aki nő is tud maradni, és megtalálja az egyensúlyt önmaga, a gyerek, a férj és a munka között. (Bár ezzel a megállapítással a gyakorló anyuka annyiban vitatkozik, hogy aki még nem szült, majd az első gyereknél rájön, egyszerűen nem fér bele minden egy napba, és a játszótérre nem fog bomba nőként lemenni. Oda Gabi által megfogalmazott egyensúly.)
Megint csak a kineziológus megnyugtató válaszával zárnám ezt a pontot. Tudom, nem gyerekpszichológusról beszélünk, de egy lélekkel foglalkozó gyakorló anyuka már csak tud valami pluszt mondani. Számomra ő ugyanis pozitív üzenetet adott át: úgy gondolja, a jó anya egyenlő a boldog anyával. Az, hogy ki mitől lesz boldog, egyéntől függ. Valaki éjjel-nappal a gyermek mellett van, sokszor saját magát is háttérbe szorítja. Más bölcsibe adja a kicsit, kevesebb időt tölt vele, de ha vele van, száz százalékban rá figyel. A lényeg a boldogság, mert a gyerek ezt érezni, látni, tapasztalni fogja.
Harmadik kérdés
Miután összeállt a kép, hogy fölösleges arról beszélni, ki a jó anya, arra tértem ki, mi a helyzet a társadalom hozzáállásával. Illetve, hogy van-e megfelelési kényszer az anyákban.
Ebben elég egyértelmű konszenzusra jutottak a megkérdezettek. Az anyukák sok szempontból régimódinak tartják a magyar társadalmat. A nők felé elvárás, hogy szüljön, neveljen gyereket, de mellette vezesse a háztartást és még dolgozzon is. Kata úgy érzi, nagyon nagy emiatt az anyukákon a nyomás. Gabi azt vette észre, hogy a környezet hajlamos megszólni azokat az anyukákat, akik gyerek mellett is próbálnak épkézláb módon kinézni, van hobbijuk, sportolnak vagy eljárnak szórakozni. Kata ugyanakkor azt emelte ki, hogy nagyon káros, amit manapság a média közvetít (például azzal, hogy túltolják a celeb anyukákat a tévében), mert egy szuperanyu képet vernek az emberek fejébe. Ami egyébként szinte teljesíthetetlen küldetés. Zsuzsának szintén tele a hócipője azzal, hogy a társadalom sulykolja a jó anya sztereotípiát. Már a védőnő is azon rugózik, az a jó anya, aki tud szoptatni. Ezzel szemben a férfi/apa fontosságát és a stabil párkapcsolatot nem hangsúlyozzák. Zsuzsa ezért is örül annak, hogy ma már egyre több blog létezik, amelyekben a nők őszintén vallanak az anyaságról. Ezzel egymásnak is erőt adhatnak, hisz ráébreszthetik a másik anyát, nincs egyedül a gondjaival és gondolataival, amelyek néha szembe mehetnek az elvárásokkal.
Hozzá kell tenni, mindegyik nyilatkozó bevallotta, valamilyen mértékben meg akar felelni a külvilágnak. Katát néha teljesen elbizonytalanítja egy-egy eltérő vélemény. Helyzetét abban is nehezebbnek látja, hogy bár sokat lazult, néha valós stresszt okoz neki a külvilág követelményei és saját elképzelése közötti ellentét. És mivel egyedül neveli kislányát, sosem tudja levenni magáról ezt a terhet. Judit több szempontból is szerencsésebbnek tartja magát. Egyrészt férjével osztozik a terhekben, másrészt mentalitásából fakadóan sikerült levetkőznie a megfelelési kényszert. Úgy gondolja, dédanyáink, nagymamáink nem töltöttek ennyi időt a gyerekükkel, mint egy mai anyuka. Tehát ha a korábbi generációk valami furcsát látnak a gyereknél, talán csak azért van, mert nem tapasztalhatták meg saját maguk. Ezért végül ha idősebb asszonyok adnak jószívű tanácsokat, Judit inkább tippnek veszi azokat, mintsem tuti megoldásnak.
Ezekre a gondolatokra rímel a kineziológus véleménye is. Szerinte rengeteg szülés utáni depresszió, bűntudat, tehetetlenség és keserűség fakad abból, hogy az anyák rendre meg akarnak felelni a sztereotípiáknak, elvárásoknak, de abban kudarcot vallanak. Ennek oka, hogy nem ismerik eléggé önmagukat. Nem ástak mélyre magukban, és így nem is dolgozták fel gyerekkori traumáikat, sérelmeiket. Amíg ez a feldolgozás nem történik meg, az édesanya hiába igyekszik másképp nevelni gyermekét, azt a mintát viszi tovább, amibe belenőtt, látott. Próbálkozik, és mégsem sikerül másképp csinálnia, és nem érti, miért. Így válik belőle bűntudattal teli szülő. Pedig boldog szülőnek kell lennie, akár a társadalmi elvárások ellenében is.
Bónusz kérdés
Annyi mindenről volt már szó, köztük a társadalmi elvárásokról, hogy végül arra is kíváncsi lettem, beszélgető partnereimet mennyiben befolyásolta a gyermeknevelésben az, ahogyan őket nevelték. És ez mennyire tudatosult bennük.
Judit azt tapasztalta, a látott minta belé ivódott. Többször azon kapta magát, hogy pontosan ugyanazokat mondja, mint édesanyja. Kicsit ijesztőnek is érezte ezt a felismerést, de belátja, hogy ezt el kell fogadni, és ezzel együtt kell tudni élni. Ha valamit másképp szeretne csinálni, arra tudatosan kell figyelnie. Kata inkább azt gondolja, nem az anyaságát, hanem egész értékrendjét határozta az meg, ahogy őt nevelték. Ennek az anyaság csak egy része. Zsuzsa pedig ahogy ráébredt, mi minden köszön vissza saját anya-gyermek kapcsolatában, amit szüleitől kapott, leült édesanyjával átbeszélni a dolgokat. Sokat segített neki, hogy együtt tárták fel a múltat, azóta nemcsak édesanyjával értik meg jobban egymást, de tudatosabban is tudja nevelni gyermekét.
A kineziológus szerint az, ahogy szüleink neveltek, egy hozott batyu, amellyel vagy tisztában vagyunk, vagy öntudatlanul cipeljük azt. Fontos lenne az ilyen batyukat még gyermekvállalás előtt letenni. De persze már gyakorló anyukáknak is ajánlatos. Ebben segíthet akár a kineziológia, akár a családállítás is. Az anyaságból folyamatosan lehet tanulni. Minden anyának van mestere, mégpedig saját gyermeke.
Írta: Födő Tamás
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: