Még szerencse, hogy a magyar sportba ömlik a pénz. Na, nem minden sportágba, és nem minden sportolónak. Az aránytalanságok pont olyan nagyok, mint a magyar társadalomban. Vannak a kiváltságos milliomosok és a csóró bajnokok.
Mostanában hajlamosak vagyunk azt gondolni, ha valaki élsportoló, az biztosan jól keres. A valóság azonban teljesen más. A pénz csak oda folyik, ahol már egyébként is van. Ilyen a rendszer. Abba fektetnek, amiben biznisz van. Ha viszont egy sportág nem kiemelt, lényegtelen, hogy sportolói nemzetközi szinten is sikeresek, a fejükre is dőlhet az egész kóceráj.
Nagyjából ez történik azzal a fiúval is, aki egy vidéki egyesületben karatézik. Korosztályában sorra hozza el az aranyérmet mind hazai, mind nemzetközi versenyeken. Mestere és környezete nagyon tehetségesnek tartja, és mint a jövő reménysége, igyekeznek egyengetni útját. Azaz csak szeretnék egyengetni, mert az egyesület állandó pénzhiánnyal küzd. Támogatás híján pedig a tokiói olimpia akár egyik esélyes bajnoka a süllyesztőben is végezheti. Még az olimpia előtt. Holott a cél, amiért nap mint nap küzd, épp a soron következő világverseny lenne.
Na, neki nincs pénz!
Hát, akkor miért nem ad neki pénzt a sportért felelős államtitkár, vagy a megye, vagy az önkormányzat, vagy a helyi cégek? – kérdezhetnénk. Ezt kérdezik az edzők, a szülők és maguk a sportolók is. De egyelőre a kérdésük költői marad. A jelenlegi rendszer nem erre van kitalálva. Odafönt habos-babos dolgokról álmodnak: hazai rendezésű vizes vb, budapesti olimpia, és további sportnyalánkságok. A pénz azonban kizárólag infrastrukturális beruházásokra jut (abban is üzlet van), valamint a kedvenc sportágakra. Na de karatéra? Minek? Az nem foci, ahhoz nem kell tízezres stadion. És azt egyébként sem “szeretjük”. Mert mit is “szeretünk” mi? Amit a főnök szeret, és amit a cégek társasági adójából támogatni lehet. Ezek pedig a látvány-csapatsportok.
Szóval, hiába is kalapoznak a fiúért, a helyi vállalkozásoknak semmi érdeke pénzt kiadni rá. Annyi nem elég, hogy a település büszkesége. Hol abban a haszon? A TAO-támogatást egyébként is már odaadták a környék huszadrangú focicsapatának, ahol a falábú kispados is minimum havi több százezret visz haza (ha nem milliót). És sajnos még a focicsapat vezetője is halkan elismeri, számtalan gyenge képességű labdarúgó (és tegyük hozzá, aluliskolázott is) akaszt le iszonyatos pénzeket. Vagyis nyugodtan kijelenthetjük, Magyarországon a tehetséggondozás labdába sem rúghat. Miket beszélek! Csak labdába rúgni szabad. De minimum legyen valahol labda, a karatéban pedig nincs, mint tudjuk. És ezen még a bimbózó kínai kapcsolat sem segít, mert a karate japán.
A TAO biznisz
Muszáj itt megjegyeznem, hogy a TAO-támogatás egyben üzleti alap is. Tudniillik a látvány-csapatsportok birtokosai ugyanazok a “nemzeti” oligarchák, akik a különböző cégcsoportok élén állnak. Magyarán, ha a vállalkozás szeretne megélni, és nem pusztán vegetálni, a szent sportágak alá tolja támogatását, cserébe pedig kialkuszik magának egy kis üzletet. Szeretnél Mészáros Lőrinc vállalatainál menni valamire? Vegyél páholyt Felcsúton!
A fiú jövője tehát egyelőre kérdéses, mint sok más olyan sportolóé is, akit kizárólag szíve-lelke és tehetsége visz előre. Marad a továbbtanulás, a munka, mert a sport nekik csak profi hobbi. Mindeközben a csapatsportok dugig tömve suskával, megtámogatva akadémiai rendszerrel. Klubcsapat szintjén talán még mennek is valamire (bár Felcsúton biztos nem ezt gondolják): főleg kézilabdában igaz ez. Ám amikor a nemzeti válogatottakra kerül a sor, kiderül, az év közben felmarkolt összegek nem garantálják a sikert. Sőt! Minél tömöttebb a klubcsapat és a sportoló zsebe, annál nagyobb zakó a nemzeti sikertelenség. A csapatok menedzsmentjének ugyanis szintén csak a haszon számít. Ezért külföldi élsportolókat importálnak száz számra. Akik miután jól megszedték magukat nálunk, a mi adóforintjainkból, hazamennek, és az adott világbajnokságon saját nemzetüket repítik a dobogó legfelső fokára.
Ezért is lenne nagyon fontos, hogy minden tehetséges magyar sportoló egyformán kapjon támogatást. Ne legyen Magyarország az akárhány százezer csóró bajnok országa.
Írta: Födő Tamás
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: