Mit ér a férfi, ha nem iszik alkoholt?

Az alkoholizmus lassan népbetegség. Mégis gyanús az, aki nem iszik legalább egy pohárkával az egészségünkre. Ha pedig egy férfi nyíltan vállalja, hogy nem szereti az alkoholt, az legalábbis felér egy társadalmi öngyilkossággal. Előléptetésre pedig végképp ne számítson. Sanyi története.

“Soha nem szerettem az alkohol ízét. Mindig is keserűnek éreztem és kész. Igazából a szagától is rosszul vagyok. Már attól felkavarodik a gyomrom, ha máson érzem, hogy alkoholt ivott. Sanszos, hogy nagyon kifinomult a szag- és az ízérzékelésem. Gyerekkoromban szerencsére nem tukmálták rám, pedig elég sok iszákos volt a családban. Egy családi ünnep, de akár csak egy sima vasárnapi ebéd is elképzelhetetlen volt pia nélkül. Étvágygerjesztőnek konyak, ebéd utáni levezetésnek pedig sör dukált. De azért a házipálesz meg a szomszéd bora is ott figyelt az asztalon.

Forrás: playbuzz.com

Iszunk – hányunk – belefekszünk?

Tizenéves koromban aztán megkezdődött az a vesszőfutás, ami a mai napig tart, túlzás nélkül, tényleg, de komolyan. A bulikban, kocsmatúrákon, de még a legegyszerűbb szombat esti filmnézésen is egyedül én maradtam józan, s váltam ezzel a lehetetlen viselkedésemmel a többiek állandó céltáblájává. Kezdetben csak ártatlan tréfálkozások áldozata voltam, később az absztinenciám miatt kemény szivatásoknak vetettek alá. Elmondtak mindennek a haverok, voltam én kislány, gyomorbeteg, no meg homoszexuális is nem egyszer, persze.

Hogyne, hiszen az igazi férfi ISZIK! No, nem vizet. Alapozásnak jöhet otthon az olcsó (aka tablettás) bor, a szórakozóhelyen igyunk sört, kísérőnek töményet, naná! Így, ebben az állandó szélmalomharcban teltek az ifjú éveim. Lehettem én akármilyen jófej, poéngyáros, hangulatfelelős, a parkett ördöge, magyarázhattam napestig, hogy nekem a jókedvhez nem kell alkohol, minden szavam falra hányt borsó volt csupán. Én lettem és maradtam az a csodabogár, aki még a legénybúcsút meg a tejfakasztó bulit is józanul tolta. Talán nem csoda, hogy nekem lett leghamarabb autóm, legalább így, sofőrként hasznos tagja lettem a társaságnak, s végső soron a társadalomnak.

Forrás: delmagyar.hu

Az egyetemi éveket még csak kibekkeltem valahogy, frissdiplomásként pedig végre úgy éreztem: enyém a világ! Felnőtt vagyok, önálló életet élek, már letettem valamit az asztalra, a kollégáim csak nem fognak az antialkoholizmusom mentén besorolni a lúzerek közé. Nos, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Az első munkanapom végén javasolta a főnök, hogy menjünk el inni. Egészen pontosan felszólított, hogy hívjam meg az osztályt egy körre a sarki kocsmában, hiszen ennél a cégnél ez így szokás. Ezek után nyilván nem mertem előállni az ötlettel, hogy én igazából másnap akartam behozni egy kis sütit, amit én sütöttem. Teljesen nyilvánvalóan egy életre elástam volna magam a szemében. Maradt tehát a kocsmázás és a színvallás: én bizony nem iszom alkoholt. Ekkor jött egy egészen megdöbbentő kérdés: ez nálad valami allergia? Istenem, hát Kolombusz tojása! Hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe? No, de én egy őszinte ember vagyok, szépen bevallottam az igazat. Volt is nagy röhögés meg froclizás!

Tiszta vizet igyanak az állatok!

Másnap egy idősebb kolléga félrehívott, és bizalmasan közölte, hogy anno ő sem szerette az alkoholt, főleg a sört ki nem állhatta, de aztán lassan hozzászoktatta magát. Ezt ő úgy mondta, hogy kondicionálta az izlelőbimbóit. Csupa jószándékból megsúgta, hogy nagyon rossz a hozzáállásom és a szakmai életben így nem fogok tudni érvényesülni. Egy másik kolléga is a javamat akarta, ő felajánlotta, hogy megtanít engem inni, nehogy szégyenben maradjak a karácsonyi bulin az ivós játékoknál. Amúgy ő volt az, aki fel sem foghatta, hogyhogy nem tettem szert erre az alapvető tudásra már az egyetemi bulis évek alatt? Egy harmadik kolléga pedig nem volt rest, egy újságcikkel bizonyította az igazát. Egy menedzsereknek szóló, nem is olyan gagyi magazinban halálkomolyan azt tanácsolták a pályakezdőknek, hogy ha a főnök meghív egy sörre, ne utasítsuk vissza, nyeljük le, akármilyen keserű is. Hiszen nem akarunk kiesni a pixisből, igaz-e?

Forrás: tv.animare.hu

Kb. ez volt az a pont, ahol betelt a pohár, pedig esküszöm, nem ittam egy kortyot sem. Megköszöntem mindenféle jótanácsot és javaslatot, attól fogva pedig még határozottabban hirdettem, hogy én nem iszom alkoholt, s viseltem ezzel mindenféle hátrányos megkülönböztetést. Akkor váltam igazán felnőtté. Bizony! Amikor nyíltan felvállaltam a MÁSSÁGOMAT ebben a macsó társadalomban! Ahol tényleg csak az számít férfinak, aki imádja, nyeldekli, bírja, de aztán csak kihányja a piát. Mert van az a mennyiség!

Tiszta vizet a pohárba!

Amúgy néha eltöprengek a dolgon. Mikor lett bűn a nem ivás? Miért kell betegséget, allergiát, gyógyszerszedést hazudnunk ahhoz, hogy vendégségben elfogadják: NEM ISZUNK ALKOHOLT?! Kicsit sorstársaimnak érzem a diétázó vagy az alakjukra kínosan ügyelő nőket. Megfigyeltétek már? Ha a süteményt azzal az érvvel utasítják vissza, hogy éppen fogyóznak, máris jön a hőbörgés, meg a relativizálás: jaj, neked nem kell fogynod, egy szelettől nem lesz semmi bajod, ugyan tedd el, majd holnap megeszed. Viszont! Ha ugyanez a nő azt mondja, hogy glutén/tojás/tej vagy akármilyen más allergiája van, azonnal elnémul a kínáló, és még ő kér elnézést.

A tanulságot mindenki vonja le maga. Én megmaradok egy tök átlagos, munkájában és a családi életében sikeres férfinak, akin azért örökre ott virít a társadalom szégyenbélyege: NEM ISZIK ALKOHOLT.”

Aki szintén a csapvíz feltétlen híve: Hovanyecz Teréz

Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!