Vajon a német kórházban kaviárt hoznak reggelire és színarany kacsát tolnak alánk, ha ránk jön a szükség? A német orvos pedig előre köszön a folyosón? Nos, ez utóbbi például pont igaz. Élménybeszámoló következik a fiam mandulaműtétjéről, rengeteg képpel, tessék görgetni!
A fül-orr-gégész doki augusztusban dobta le a bombát: szeptember közepén műteni kell a fiamat. Igazán arcizmom se rezzent, hiszen ajánlás alapján mentünk hozzá, több ismerősöm kezeskedett a szaktudásáért. Szerencsére ő a hozzánk legközelebb eső kórházban operál, ez külön megnyugvással töltött el.
Egészen addig, amíg a tágabb környezetemben kéretlen szakértők bele nem vágtak az elbizonytalanítási hadműveletbe. Micsoda? Épp abban a kórházban, dehát az egy rozzant birkaakol! (RIP Gárdonyi, nem török volt az illető, esküszöm). A cipőboltban meg még azt is megkaptam, hogy pont azt a sötétbőrű dokit választottátok? Már csak azt nem tette hozzá az illető, hogy hát van neked szíved?
Na, emberek, ti se láttatok még vidéki magyar kórházat, a bőrszínnél meg csak többet számít a referencia! Szóval maradt az eredeti felállás. És, hogy mi a véleményem a német kórházi ellátásról? Lássuk!
Felkészítés
A műtét előtt egy héttel jelenésünk volt a fiammal a fül-orr-gégészeten. Alaposan megvizsgálta a doki, megállapította, hogy igen, valóban szükség van a műtétre (itt konkrétan arról van szó, hogy megnézte, nem szívódtak-e fel maguktól azok az átkozott mandulák). Ezután következett egy kb. 40 perces, a műtét minden részletére kiterjedő felvilágosítás az aggódó szülők számára, melynek végén számtalan kérdést is feltehettünk. Innen egyenes út vezetett át a közeli klinikára, ahol a betegadminisztráció egyik dolgozója fogadott bennünket s tisztázott velünk pár praktikus kérdést. Ezután pedig az altató orvos fogadott a szobájában, ő felnőtt- és gyereknyelven is elmagyarázta, hogyan és miként fog elaludni a műtét idejére a kis beteg. Az egész folyamat nagyon gyorsan és flottul ment, sehol nem kellett várakozni, lehetett bátran kérdezni. Teljesen nyilvánvalóan partnerként kezeltek, a fő cél a bizalomépítés és a szorongáscsökkentés volt.
Mind a kétszer. A teljes felvilágosító körutat meg kellett ismételnünk ugyanis, mivel a fiam hirtelen fellépő betegsége (takonykór) miatt a műtétet el kellett halasztanunk. A német törvényhozó pedig nem viccel, szerinte az információ két hét alatt elavul, szóval inkább elmondanak mindent még egyszer. Ugyanolyan részletesen, kedvesen és türelmesen. A doki is, meg az altató orvos is.
A műtét előtti napon még egyszer megvizsgálta a fiamat a doki, majd nagy megkönnyebbülésünkre zöld utat adott a műtétnek.
A műtét
A műtét napján reggel hétre kellett érkeznünk az osztályra, ahol már semmiféle adminisztráció nem várt ránk (hála az alapos előkészítő munkának), azonnal elfoglalhattuk a szobánkat. Egy kétágyas szobát utaltak ki nekünk, ami berendezését és nagyságát tekintve egy hostel/panzió kényelmét kínálta. Igazán nem volt időnk nagyon körülnézni, mert máris bejött a nővérke, és a fiam kezébe nyomott egy plüssmacit.
Brumit már otthon kaptam lencsevégre
Kiderült, a környékbeli vállalkozók adományából telik ilyen szorongáscsökkentő intézkedésre. Jó, most ez így leírva egy hatalmas parasztvakításnak tűnhet, de akkor és ott nagyon jól esett (főleg a fiamnak).
Kiderült, hogy aznap délelőtt három másik gyereket is műtött a doki, nekünk a hármas rajtszámot osztották, szóval volt idő olvasgatni.
Honnan tudod, hogy magyarok laknak a kóházi szobában?
Aztán valamikor behozták azokat a bizonyos varázstapaszokat a fiam kezére, megitta a csodakoktélt, pár perc múlva pedig már igen különös állapotba került (szerencsére inkább vicces volt, mint ijesztő, amiket beszélt). Aztán szépen áttolták a műtőbe, az ajtóban még adhattam neki egy puszit, aztán mutatták, hogy anyuka, ott hátul tessék leülni.
Kis kitérő. Én úgy voltam vele annak idején, csak akkor hagyom el a hazámat huzamosabb időre, ha a kultúránk alapjait abban a másik országban is megtalálom. Ilyen például a kórházi büfében obligát módon árusított ultimatív rántotthúsos szendvics. Rendesek a németek, gondoltak rám meg a gyerekkori élményeimre, tudtak nekem ilyet prezentálni a műtét idején.
De aztán csak vissza kellett mennem a zöld folyosóra, le kellett ülnöm a szürke műanyag székre, onnantól pedig vártam és vártam. Ami furi volt, hogy minden egyes doki/ápoló/fehér köpenyes akárki automatikusan rám köszönt, amint elhaladt mellettem. Biztos tudták, hogy azon a széken mindig a gyerekéért halálosan aggódó szülő szokott ülni. Vagy csak úgy. Nekem minden esetre nagyon jól esett. Valamikor aztán az én dokikám is feltűnt talpig zöldben és ismertette a tényeket. A legjobb hír az volt, hogy nagy valószínűséggel a tervezett két éjszaka helyett csupán egyet kell a kórházban töltenünk. De várjunk az alvással, előbb még jön az ébresztés.
Ébredezés
A kis és nagyobb betegek egy szép nagy teremben térnek magukhoz, értő személyzet és fejenként egy hozzátartozó óvó tekintete mellett.
Szépen pittyegett
Mi kb. egy órát töltöttünk itt, végig monitorozták a fiam bizonyos testfunkcióit, és amikor már szépen felébredt, megismert és stabil volt az állapota, na akkor mehettünk át a mi saját kis szobánkba. Ahol már várt az ebéd.
Kaja
Végre témánál vagyunk, hiszen a legtöbben vélhetően éppen emiatt kattintottak erre a cikkre, nem véletlenül születik a legtöbb Facebook-poszt is ebben a témában. Nem a műtőt fotózzák belülről, nem az orvosok diplomáját, nem is a mellékhelyiségeket, hanem azt a betevő falatot, amit tálcán kínálnak felénk.
Mivel a mi tartózkodásunk extra rövidre sikeredett, mindösszesen egyszer kaptam ebédet, de azt lefotóztam, tessék:
Gordon Ramsay elégedetten köhécsel
A leírás szerint gombapörkölt volt a menü Spätzle-vel (kb. mint a nokedli, csak hosszúkásra szaggatva), hozzá kínai kelből készített saláta dukált. A teljesség kedvéért megjegyzem, hogy az ebéd részét képzi a leves meg a desszert is, de nálam ezek valami miatt lemaradtak. Én a főételnek is nagyon örültem, szóval nem firtattam a mulasztást.
Ja, a legjobb! A nagy adminisztrációs előkészítő eljárás során elfelejtettek megkérdezni, mit kérek ebédre (három féle menüből lehet választani). Így esett, hogy találomra kisorsolták nekem a muzulmán verziót. Nem sértődtem meg, hát csak együtt éltünk 150 évig…máskülönben meg nagyon szeretem a gombapörköltet, ráadásul ez kifejezetten finom volt (három fajta gombából, többek között rókagombából készült!). A fiam vacsoráig kizárólag vizes alapú jégkrémet szopogatott, ha jól számoltam, éppen kilencet sikerült elpusztítania.
Vacsorára aztán kapott számomra ehetetlenül puhára főzött tejberizst, de neki nagyon ízlett:
Mintha már megrágta volna valaki
Ja, még két szelet pihe-puha kenyérke is járt neki, hozzá vaj, ömlesztett sajtkrém és baromfipástétom:
Egy szelet kenyér már elfogyott
Ezen az estén – vélhetően – adminisztrációs tévedés miatt nekem nem hoztak vacsorát. Mivel kettőnknek bőven elég volt egy adag is, nem reklamáltam érte.
Másnap reggel már olajozottan működött a rendszer, megérkezett a fiam reggelije (két szelet kenyér, túrókrém, ömlesztett sajtkrém, lekvár, vaj, méz),
A nővérszobából lehetett hozni teát
meg az enyém is (kávé, cukor, tejszín, egy szelet kenyér, egy zsemle, ömlesztett sajtkrém, két vaj, egy szelet sajt, lekvár, méz):
Én nem kávézom, de azt mondják, tűrhető
A doki jóslata végül helytálló volt, a reggeli után (egy vizsgálatot követően) tényleg mehettünk haza, így ez volt az utolsó étkezésünk a kórházban. Mind a vacsora, mind a reggeli teljesen vállalható színvonalú és mennyiségű volt, csak semmi extra, de azért pont jó.
Tisztaság, kényelem
Mint már fentebb említettem, maga a kórházi szoba és a hozzá tartozó zuhanyzóval, WC-vel felszerelt fürdőszoba egy hostel/panzió színvonalát hozta, de azt stabilan. Nem kifejezetten szép, itt-ott kopott, talán már felújításra szorul, de a célnak tökéletesen megfelel. És tiszta, nagyon szép tiszta.
Dehát beszéljenek helyettem a képek! Ez volt a szobánk az ajtó
Keleti kényelem
és az ablak felől:
Nyugati nyugalom
No, és következzék a legfőbb kényelmi tényező! Természetesen volt tévénk is,
Mi mondjuk tableteztünk
közel harminc csatornával, amiket csak fülhallgatóval lehetett élvezni egy multifunkcionális távirányító segítségével (ebbe integrálták a nővérkehívó gombot is):
Azért ez sem a kánaán még: a két távirányítóhoz egy tévé jár.
Ja, németek! Külön tábla hívta fel a figyelmet arra, hogy a betegek ne cserélgessék egymás között a távirányítót (azt hiszem, otthon erre a táblára írják rá, hogy tilos a szobában főzni).
No, de elég a tévézésből, tessék tisztálkodni! Ez volt a fürdőszobánk, három szögből fotózva:
Egyéb közlendő? Van! A németek nagyon tisztelik a privát szférát, a szobaajtóra külön kiírták, hogy adatvédelmi okokból zárva kell tartani (nehogy valaki kukkoljon már!).
Személyzet
A kórházi személyzet Németországban sincs túlfizetve, ottjártunkkor éppen a szülésznők hirdették néhány plakáton a következő érdekvédelmi megmozdulásukat. Mindazonáltal elmondható, hogy a nővérek kedvesek voltak és segítőkészek, egyedül az esti műszakváltáskor intettek türelemre, látszott, hogy azt nagyon komolyan veszik, zavarni őket nem lehetett. Külön kiemelném az éjszakás nővért, aki lefekvés előtt ragaszkodott hozzá, hogy összetolja a két ágyat, mert itt az anyukák kuckózni szoktak a gyerekükkel (nekem nagyon jól esett, hogy ilyen apró részletre is figyeltek). Éjjel rendszeresen bejárt ellenőrizni a fiam állapotát, lázat mért, gyógyszert hozott.
De legjobb otthon?
Mindent összevetve, én úgy éreztem magam a német kórházban, mint egy szanatóriumban. A világon semmire nem volt gondom, reggeltől-estig kiszolgáltak, kényelemben, nyugalomban léteztünk, minden energiámmal a fiamra koncentrálhattam. Ez otthon azért elég ritka állapot. Ha engem kérdeztek volna, akár maradtam volna még egy napot (nem kérdeztek).
Akinek a német kórházban a free wifi tetszett a legjobban: Hovanyecz Teréz
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: