Éjszaka volt, hóvihar tombolt, az én életem pedig komoly veszélybe került. Egy igaz barát ilyenkor nem kérdez, nem akadékoskodik, csak jön és segít, akár erején felül. Nem lehetek neki elég hálás.
Alighanem sokan emlékeznek arra, amikor 2013-ban, a márciusi hosszúhétvégén iszonyú hóförgeteg söpört végig az M1-es autópályán. Csupán perceken múlt, hogy a férjem nem keveredett bele és nem rekedt a végtelen kocsisorban éjszakára, hazafelé egy tárgyalásról. Megúszta egy kis kicsúszással és korlátnak ütközéssel, de végül hazaért épségben. Már nagyon vártam a háromhetes kisfiammal, meg a két és fél éves bátyjával egyetemben. Éppen a lefekvéshez készülődtünk, amikor hirtelen világossá vált, hogy még az éjjel fel kell keresnem az ügyeletet. Sajnos a szülés után nem ment teljesen simán a felépülésem. Ösztönösen nyúltam a telefonomért és tárcsáztam valakit. Valakit, akiről kb. tudtam, hogy este tízkor is felveszi nekem (utólag tudtam meg, hogy csak nekem vette fel, mert amúgy már csicsikált).
Kriszta barátnőmet hat éves korom óta ismerem. Most írhatnám azt, hogy már az általános iskolában is padtársam volt és harmincvalahány éve legjobb barátnők vagyunk. De ez nem volna igaz. Egy faluból származunk, egy osztályba jártunk ugyan, de csak szépen, lassan, kisebb-nagyobb kihagyásokkal érett a mi ismeretségünk szoros barátsággá. Nekem idő kellett hozzá, hogy felismerjem benne az igazi kincset.
Felnőtt korba érve azonban elválaszthatatlanok lettünk, így természetesen igent mondtam, amikor Kriszta felkért tanúnak és vőfélynek az esküvőjére. A férjeink kénytelenek voltak megkedvelni egymást, mi házasodás után is ragaszkodtunk az éves közös nyaraláshoz. Ráadásul az élet úgy hozta, hogy a nagy álmunk is teljesült: a gyerekeink között csak pár hónap a korkülönbség, így együtt babáztunk, később pedig közösen készültünk az ovira, meg a sulira is.
Kriszta és én – Fotó: Kál Cecília
Csajos este – kis szépséghibával
Kriszta azon a bizonyos márciusi éjszakán gondolkozás nélkül kocsiba vágta magát, törődött is ő a szakadó hóval meg a sötétséggel! Tudta, érezte, hogy most mellettem a helye! Azt az élet nagyon nagy ajándékának tartom, hogy a két gyerekemet a legkisebb aggodalom nélkül tudtam az apjukra bízni. Nyilvánvaló volt, hogy tökéletes ellátásban fognak részesülni. Máris ugrottunk be az autóba, indultunk az ügyeletre Krisztával, minden perc számított.
Hogy mi történt ezután? Talán könnyek között, pánikszerű hangulatban száguldottunk végig a városon? Nem egészen. A kétségbeesésünk nagyon hamar féktelen vihogásba csapott át. Talán kínunkban, de jókat röhögtünk azon, milyen kreatívan megoldottunk a közös barátnős időt. No lám, csupán három hete szültem, s mi újra kettesben zúzunk a pesti éjszakában. Bömböltettük a rádiót, és kánonban vonyítottuk ByeAlex vadiúj slágerét, a Kedvesemet. Dehát minden jónak végeszakad egyszer, hamarosan megérkeztünk a kórház elé. Csak nagy nehézségek árán, két hóbuckát letarolva sikerült leparkolnunk.
Odabent természetesen várni kellett, de Kriszta gondoskodott róla, hogy jókedvben, bőségben teljen az idő. Mellette egyszerűen képtelenség elkeseredni, kétségbe esni, rettegni és elkenődni. Pozitív kisugárzásával, optimista életszemléletével még azt a végtelenül nyomorult helyzetet is fel tudta dobni. Ott, a zöld csempés folyosón is elhittem neki, hogy az élet szép.
Kriszta és én – Fotó: Kál Cecília
Végül az elkerülhetetlen is bekövetkezett, behívtak a vizsgálóba. Szerencsére kiderült, hogy nem olyan nagy a baj, ambulánsan is megoldható, a következő szoptatásra haza is érhetek akár. Nem állítom, hogy nem féltem. Meg azt sem, hogy nem fájt. De amikor túl voltam rajta, újra Kriszta mosolygós arca fogadott. Belémdiktálta a fájdalomcsillapítót és nem röhögött ki, amint egy reumás csiga lendületével közelítettem meg az autót (amit eddigre teljesen belepett a hó). Sőt, belémkarolt, és elmagyarázta, hogy majd a nyugdíjas klub kirándulásain is így fogunk sétálni, kart karba öltve.
Szerencsés ember vagyok
Hazafelé Republic-ot hallgattunk az autóban, én pedig alig mertem elhinni, hogy ennyivel megúsztam. Bevallom, kissé alábbhagyott a viháncolás. Főleg, mert eddigre már jégpáncél borította az utakat, a HÉV-átjárót csupán második nekifutásra sikerült abszolválni. Hajnali kettő tájban parkoltunk le a házunk előtt, könnyek között búcsúztunk el. Nagyon reméltem, hogy Kriszta haza ér épségben, egészségben. A férje és a másfél éves kisfia várták otthon. Háromra sikerült elaludnom, fél óra múlva már ébredt is a fiam egy jó kis összebújós szopizásra. Nagyon nem esett jól az ülés, de azért megcselekedtem, amit megkövetelt a haza.
Két szív, egy lélek – Fotó: Kál Cecília
Sokszor gondolok arra az éjszakára. Mi lett volna, ha Kriszta nem veszi fel a telefont. Ha nem rohan azonnal a segítségemre. Megoldottuk volna, nyilván. De sokkal, sokkal több macerával. És ki tudja, milyen végkimenettel. Úgy hozta az élet, hogy ma már 1000 kilométerre lakunk egymástól Krisztával, évente csak kétszer-háromszor találkozunk. De egy dologban biztos vagyok. Ha veszélyben lenne az életem, ő gondolkodás nélkül kocsiba vágná magát és újra megmentene. Nem érdekelné, hogy ehhez tizenakárhány órát kell vezetnie. Mert ő egy igaz barát.
Aki nem lehet elég hálás: Hovanyecz Teréz
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!
Kommentek