Azt gondolom, a színház a kultúra egyik szentélye. Meg azt is gondolom, épp ezért az odalátogató közönségre időnként ráférne egy kiadós illemóra.
Nekem a színház gyerekkorom óta különleges hely. Szórakozás, ünnepélyesség, misztikum egyben. Így szocializálódtam. Azóta csak annyiban lazultam le, hogy nem feltétlen öltöny-nyakkendő kombóban nyomulok. Minden másban vaskalapos hülye gyerek maradtam.
1. A későn érkező
Szerintem nem kell bemutatnom azt a nézőtípust, aki rendszeresen késik az előadásról. Egyszerűen képtelen időben a színházba érni. Úgy kalkulál, a függöny egyébként sem gördül fel pontban, óra nulla-nullakor. Szóval csak semmi pánik, van ideje otthon készülődni. De persze arról folyton megfeledkezik, hogy a késő délutáni csúcsforgalom miatt dugóba kerülhet, hogy a színház környékén a sok (… – itt a tévében sípjel lenne) autós miatt nem talál parkolóhelyet, hogy a BKV-busz az orra előtt megy el, és csak tíz perc múlva jön a következő. Mire a ruhatárhoz ér, már becsengettek.
Talán nem annyira nyugodt, mint otthon, de még nem is eléggé ideges. Úgyhogy esetleg még egy kávét megiszik a büfében, nehogy a darab közben elaludjon. Aztán a nézőtérnél realizálja, az ajtókat már becsukták. Szigorúbb színházakban a későknek meg is kell várniuk a második felvonást, hogy a helyükre ülhessenek. Másutt a későn érkező az első dialógusok közben állítja fel a sort. Hát, mit is tehetne, a sor közepén ül?!
2. Nagyi és az okosóra
Minden színháznak megvan a saját szolgálati közleménye arról, hogy a kedves néző lesz szíves elhallgattatni mobiltelefonját. Engem figyelmeztetni sem kell, eleve totál cikinek tartom, ha egy váratlan pillanatban belecsörög a darabba. Ezért is dobok hátast attól, amikor a néző a gyakran szájba rágós, hangeffektekkel megspékelt kérés ellenére sem némítja le az eszközt. Naná, hogy a teló a legdrámaibb pillanatokban kezd visítani. Erről több emlékem is van, de a pálmát a következő eset viszi. Az erkélyen ülök, és épp belefeledkezem a színészek játékába, amikor a földszinten valakinek a ridiküljében rázendít a mulatós zene. A színészek néhány pillanatig folytatják diskurzusukat, majd egyöntetűen elhallgatnak. Megvárják, hogy a magánkoncert véget érjen.
Látom ám, hogy egy előttem ülő hölgy is felháborodik a történteken, és fejét ingatva meg is mondja véleményét barátnőjének. A sors azonban tréfás kedvében van. Alighogy a színészek újra belelendülnének a jelenetbe, a hölgy okosórája kezd vonyítani. Valószínűleg ő is érzi, ekkora blamázs is csak vele történhet meg. Mivel fogalma sincs, az órája hogyan működik, reménytelenül püföli a kijelzőt. Ekkor már a fél erkély a tekintetével szurkálja, mint egy vudubabát. Egy háta mögött ülő nő nem bírja tovább a szerencsétlenkedést, és ráripakodik a hölgyre: adja már ide, majd én elhallgattatom!
3. Cukorkát?
Ez is annyira tipikus sztori. Ha nem forrna fel tőle az agyvizem, hahotáznék. Persze, talán eleve hahotáznom kellene. Túl komolyan veszem a dolgokat. Mindenesetre nem világos, hogy ez a viselkedési minta a mai vagy a mindenkori nyugdíjas korosztályra jellemző. Személyes tapasztalat, hogy a nagymama korú nők szeretnek a táskájukban kotorászni miközben zajlanak az események a színpadon.
Fittyet hánynak arra, mások feszülten figyelik az előadást, és éppen életük egyik legnagyobb katarzisát élik át. Ők hosszasan turkálnak, mert nem találják, amit keresnek. Ilyenkor egy idő után már hátrafelé sandítok: mi a fenét guberálnak ilyen hangosan? – morgom magamban. Érthetetlen, hogy aki színházi élményre pénzt ad ki, miért nem a színészeket nézi. Pedig igazán sejthetném már, mire megy ki a játék. Amikor tényleg azt fontolgatom, hátraszólok, meghallom, ahogy a zizegős papírt bontogatják, és belesusogják az éterbe: cukorkát?
4. Brutál járvány
Nem tudom, van-e tudományos magyarázat erre a jelenségre vagy sem (újabban szinte mindenre van). Gondolom, más is tapasztalta már, hogy a színházi előadás köhögési rohamot okoz. Én legalábbis így vettem észre. Na most, arra kíváncsi lennék, mi lehet az oka: pavlovi reflex vagy porallergia. Annyit tudok, hogy mihelyt lemegy az első jelenet, a nézőtéren valaki tuti köszörülni kezdi a torkát, majd köhint egyet. Mivel nem szeretne feltűnősködni, diszkréten igyekszik beosztani a köhintések sorozatát. Próbálja kivárni azt a pillanatot, amikor elég hangosak a színészek.
Még a terem másik végéből is érezhető, ahogy küszködik. A pillanat meg csak nem érkezik. Kénytelen hangosan krákogni. Csakhogy a torkát továbbra is csiklandozza valami. Hiába kínos, muszáj újra krákognia. Egy idő után átszakad a gát, és tök mindegy, beszélnek vagy hallgatnak a színpadon, átadja magát a köhögési roham gyönyöreinek. Egy göthös ló is megirigyelhetné. Ekkor egy másik néző is bekapcsolódik a köhögési versenybe. Én meg azon morfondírozom, vajon a színházi krákogás ragadós-e? Néha úgy érzem magam, mint aki egy brutál járványba keveredett.
Írta: Födő Tamás
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!