A koraszülés tőlünk nyugatra sem sétagalopp. Az mondjuk nagy könnyebbség, hogy nem kell hálapénzt osztogatni. A család támogatása viszont nagyon hiányzik. Vali története.
Vali Magyarországon szeretett volna szülni 2011-ben. Hat hónapos terhes volt, amikorra mindent előkészített a hazaköltözéshez. Szülési szabadságot vett ki az angliai munkahelyén, a lengyel férjével bepakolták az összes ingóságukat, megvolt a budapesti albérlet és a repülőjegy is. A 26. heti ultrahangot még a bristoli kórházban végezték el, akkor viszont felgyorsultak az események.
Mikor kezdett derengeni, hogy meg kell nyomnod az “Újratervezés” gombot?
Amikor egyre több orvos állta körül a szonográfus képernyőjét. Először csak azt mondogatták, hogy nagyon kicsi a gyerek és nem fejlődik jól. Különböző vizsgálatokat rendeltek el, hamarosan kiderült, hogy terhességi toxémiám van. Nem sokkal később már állt a verdikt: még a héten szülnöm kell. Én kb. semennyire nem fogtam fel a helyzet súlyosságát, mert megkérdeztem: de ma még bemehetek dolgozni?
Mindig csak a munkamánia. Gondolom, rögtön kaptál egy ágyat.
Hogyne, azonnal befektettek, a férjem szedegette otthon össze a cuccaimat. Én meg ültem az ágy szélén és telefonon szerveztem át a teljes életünket. Utána meg arra koncentráltam, hogy még ne szüljek. Négy napig sikerült benntartani a babát.
Idegölő lehetett.
Egy rémálom volt. Főleg, mert semmit sem tudtam a koraszülésről, a családban sem hallottam ilyesmit senkitől. Akkor meg már pláne nem akartam horrorsztorikat olvasgatni. Csak az esélyeket latolgattam: vajon életben marad egy 27 hetes gyerek? A statisztikák 70-80 %-ban mondták, hogy igen.
Milyen érzés volt, amikor először megpillantottad Mimit?
Nézd, a lányom 733 grammal született. 70 deka felvágottból se túl sok, 70 deka gyerek az gyakorlatilag egy kis ufó csontváz némi bőrrel. Ennyi. Az első gondolatom az volt: kizárt dolog, hogy ez a gyerek életben marad.
Az orvosok viszont biztattak.
Nagyon szürreális élmény volt állni az inkubátornál és hallgatni, ahogy a nővér beszél hozzám. Elmondta, mi fog most történni, elmagyarázta, hogyan kell egy ilyen pici újszülöttel bánni, hogyan lehet hozzáérni, etetni. Jött az orvos, nyugtatott, hogy minden rendben, picike a baba, de ez teljesen oké. Nekem csak potyogtak a könnyeim és meg voltam győződve róla, hogy a gyerekem napokon belül meg fog halni. Hihetetlen volt átélni később, hogy nekik volt igazuk és ami nekem sorscsapásnak tűnik, az számukra a teljesen normális napi rutin.
Volt-e benned önvád?
Az akkor jelentkezett, amikor kiengedtek a kórházból. Eleve borzalmas volt megérkezni a házunkba, ahol a fél életünk be volt dobozolva. És akkor még a kínzó gondolatok is dörömböltek a fejemben: lehet, hogy én okoztam ezt az egészet? Én vagyok a hibás? Bevallom, egy cseppet sem élveztem a terhességet. Nem is a szokásos rosszulléttel volt bajom, azt egész jól viseltem. Inkább azt nem tudtam elfogadni, ahogy megváltozott a testem, hogy kevesebbet bírtam, többet aludtam… Voltak napok, amikor teljes erőből gyűlöltem az egész állapotot.
Mikorra sikerült elfogadnod, hogy te is lehetsz jó anya?
Hónapokba telt rendet rakni a fejemben. Az mondjuk már az első pillanatban kiderült, hogy a földanyaságnak lőttek. Nem csak, hogy nem tették Mimit a mellkasomra, amikor megszületett, az inkubátorból is csak nyolc naposan vehettem ki először. Bizonyított, hogy azok a gyerekek, akik bőr-bőr kontaktusban vannak a szüleikkel, kiegyensúlyozattabban fejlődnek. Mimi is rengeteget feküdt rajtam, olyankor megnyugodott és a monitoron a számok is rögtön jobbak voltak.
Csodálatos érzés lehetett. De azért van ennek hátulütője is.
A korababa fejlődésének, egészségének különösen sokat számít, ha a szüleivel (eleinte főleg az anyukájával) lehet. Éppen ezért minden pillanat kínszenvedés volt, amit nem tölthettem vele. A születése után három hónappal vihettük csak haza, kialakítottunk tehát egy napirendet. Általában reggeli után azonnal indultam a lányomhoz, és volt, hogy csak késő este értem haza. A férjem annyit volt velünk, amennyire csak a munkája engedte. Ő egyébként a kőszikla a családban: én pörgök, intézkedek ezerrel, ő pedig ott van, hogy támaszkodjam rá. Így toljuk a családunk szekerét előre, együtt.
A férjed rögtön feltalálta magát az inkubátornál?
Egyáltalán nem. Egy hónapig nem is mert hozzáérni a lányunkhoz, mert félt, hogy kárt tesz benne, összetöri. Négy hét után azonban nem volt pardon, a kezébe nyomtam Mimit. Akkor viszont állta a sarat rendesen, persze, sűrűn hullottak az apai könnyek. Azóta is különleges a kapcsolatuk.
A koraszülés komoly próbája lehet a házasságnak is.
Figyu, én másfél hónappal a szülés után meg voltam győződve, hogy mi el fogunk válni. Nem voltak konfliktusaink, csak éppen semmi időnk nem volt egymásra. Meg magunkra se. Az egész életünket a gyerek köré szerveztük újra . A közös programunk az volt, hogy bementünk együtt a kórházba Mimihez. Borzasztó nehéz elszámolni azzal az idővel, amit nem a gyereknél töltesz. És mégis! A legjobb tanács, amit azokban a napokban kaptam: a legtöbb, amit a gyerekedért tehetsz, hogy jól vagy. Egy koraszülött baba anyukájának is szüksége van énidőre! Ezt később komolyan is vettem, a kórházban töltött idő mellett találkoztam a barátaimmal ill. szántam időt magamra is.
Ilyenkor jól jön, ha van a közelben segítség.
A családtagjaink távol voltak, viszont rengeteg barát vett bennünket körül. Eleinte elkövettem azt a hibát, hogy nem vettem igénybe az ajánlott segítséget. Később aztán mertem “önző” lenni, és nagyon sokat segített, ha valaki bevásárolt helyettem vagy főzött ránk.
Hogy telt egy napod az angol kórházban?
Amikor bementem, rögtön megérdeklődtem a nővértől, esetleg az orvostól, milyen volt az éjszaka, hogy van a lányom. Szeretném hangsúlyozni, hogy az angol egészségügyben csak jó tapasztalataim voltak, mind szakmailag, mind emberileg. A hozzáállás, a kedvesség a korababák szüleinek különösen fontos. Általában kérni sem kellett, minden információt megosztottak velünk.
A másik pozitívum az infrastruktúra. Mivel a koraszülött babák szülei (többnyire az édesanya) szinte az egész napot a gyereknél töltik, különböző helyiségeket alakítottak ki a számukra. Volt egy külön szoba, ahol az ebédünket betehettük a hűtőbe, délben felmelegíthettük és meg is ehettük, kulturált körülmények között. Ugyanitt volt egy album az osztály sikersztorijairól, benne koraszülött gyerekek fényképeivel, akik felnőttek és egészségesek. Jó volt ezt lapozgatni a kritikus napokon, reményt és erőt adott.
Egy másik szobában fejhettük az anyatejet, paravánok választották el a foteleket egymástól, így mindenkinek megvolt a magánszférája.
Sok szülővel megismerkedtem a kórházi tartózkodás alatt, sokat beszélgettünk, igazi kis közösséggé kovácsolódtunk. A mai napig megőriztük a Facebook-csoportunkat, időnként pedig családostul piknikezünk egyet.
Volt elég tejed?
Hú, még sok is! Jó, ez nálam genetika, nekem anno hét tejtestvérem volt, szóval számítottam a tejbőségre, de azért az a mennyiség, amit egy nap sikerült lefejni, engem is megdöbbentett. Főleg, mert egy korababa eleinte félmillilitert eszik alkalmanként, azt is egy szondán keresztül kell befecskendezni. Kellett vennünk egy fagyasztóládát, hogy tudjuk tárolni a maradékot. De azért volt egy pont, ahol elgondolkoztunk: most ezt a virágra locsoljuk vagy sajtot készítsünk belőle?
Hú, micsoda gasztronómiai forradalom lehetne ebből. Végül mit kezdtetek a felesleggel?
Bár a nyolcvanas években szinte teljesen felszámolták az anyatejbankokat Angliában, az elmúlt években ismét szorgalmazzák az adományozást. Bristolban épp akkor épült egy ilyen anyatejelosztó, amit önkéntesek segítségével működtetnek. Hozzánk például egy nagydarab, bőrszerkós, tetovált motoros futár jött, pizzás doboz helyett hűtőládával a csomagtartóján.
A pokol angyala találkozik a tejcsárdával?
Valami olyasmi. Nekem az volt a lényeg, hogy nem veszett kárba egy csepp anyatej sem, sőt, még én segíthettem másokon. Együtt röhögtünk a férjemmel, hogy ha szuperhős lennék, Szupertehénnek hívnának….
Egy napon aztán közölték, hogy mehettek haza?
Igen, amikor Mimi már tudott önállóan enni és lélegezni. A kórházból való elbocsátás előtt azonban még egy vagy két éjszakát kötelező eltölteni a családi szobában. Ez olyasmi, mint egy hotelszoba, viszont a kórház biztonságával a háttérben. A hazamenetel feltétele, hogy egy éjszakán át kizárólag mi, a szülei gondoskodjunk a babáról. A kényelmetlen ágytól eltekintve minden oké volt, így zöld utat kaptunk.
Milyen érzés volt hazamenni, három hónap után először, családként?
Fantasztikus volt átélni azt a szabadságot, amit az otthonod ad egy kórházhoz képest. Végre semmiféle napirendhez nem kellett alkalmazkodnunk, például akkor etettem és annyi ideig, amíg csak akartam. Nekünk ez óriási könnyebbséget jelentett! Ráadásul végre csak magunk voltunk.
Nagy előny volt még, hogy én három hónapon át közvetlen szakmai segítséggel tanultam bele a baba gondozásába, a kórházban bármit megkérdezhettem, akár többször is. Csodálatos volt az a magabiztosság, amivel el tudtam látni a gyerekemet.
Mikor mertetek belevágni a tesó projektbe?
Csak négy évvel később, mivel közben még országot is váltottunk. Az eredeti tervektől eltérően végül Németországban telepedtünk le. Az angliai orvosom felkészített, hogy 1:3 az esélyem egy újabb koraszülésre. Az első terhességből tanulva fejben nagyon komolyan máshogy kezeltem a dolgokat. Bár most sem éltem meg áldott állapotnak, megtanultam elfogadni és szeretni a testem változását. Teljesen máshogy álltam hozzá az egészhez. Azt pedig bőszen mantráztam magamnak, hogy ez a gyerek 38 hétig bent marad, ha a fene fenét eszik is.
Végül közel 30 hétig sikerült benntartanod Marcit. Mikor derült ki, hogy ő is korababa lesz?
A 26. heti vizsgálaton közölték, hogy nem úgy fejlődik a baba, ahogy kellene. Különböző vizsgálatokat rendeltek el, melyeken kiderült, hogy még egyikünk sincs veszélyben, de én már a toxémia előszobájában voltam. Visszarendeltek két héttel későbbre. Tanulva az öt évvel korábbi esetből, ebben az időben kidolgoztam a tervet: ki fog vigyázni Mimire, hogyan éljük túl ezt a vészhelyzetet ép ésszel együtt, egyeztettünk a Brüsszelben élő nagymamával is.
A következő vizsgálat után eldőlt, hamarosan meg kell szülnöm Marcit. Befektettek a kórházba, megkezdődött a visszaszámlálás. A szülés előtti napon tartottunk egy kis pikniket a kórház kertjében a férjemmel és Mimivel, elbúcsúztattuk a háromtagú családunkat.
Milyen érzés volt megpillantani a fiadat?
Marci 1105 grammal született, szinte óriásnak láttam Mimihez képest. Méretéből és fejlettségéből adódóan sokkal könnyebb volt vele minden. Tudott például önállóan lélegezni, hamarosan pedig a szoptatás sem okozott gondot. Hat hét után már vihettük is haza a kórházból.
Mi volt a nehézség a második koraszülésed után?
Főként az, hogy már ott volt Mimi, akiről szintén gondoskodnom kellett. Én naiv, elképzeltem, hogy majd együtt járunk be Marcihoz, hármasban olvasunk és az mindenkinek milyen jó lesz. Mimi viszont megfázott, így hetekig csak fényképen nézhette meg az öccsét. Én pedig szétszakadtam a két gyerek között. Amíg az egyikkel voltam, mindig hiányzott a másik. Ezt nagyon nehéz volt kezelni, borzasztó érzés, nem kívánom senkinek.
Végül itt is kialakult a napirend.
Hogyne, igyekeztünk alkalmazkodni az új felálláshoz. Reggelente beadtam Mimit az oviba, aztán rohantam be a kórházba. Vonattal, mert nem akartam a dugóban állni. Jól gondolod, ez alkalommal az ingázás volt az énidőm. Délután kizárólag Mimire figyeltem, várhatott a házimunka, csak vele foglalkoztam. Mindehhez mondjuk kellett az is, hogy a férjem eszméletlen türelemmel és megértéssel kezelje az egész helyzetet: a rendetlen lakástól kezdve a tiszta zokni hiányán át a rendszeres halrudacska-vacsoráig.
Milyen tapasztalatokat gyűjtöttél a német egészségügyben?
Egyértelműen több pénz jut az infrastruktúrára, mint az angoloknál. A koraszülött osztály például úgy volt kialakítva, hogy engem ágyastul be tudtak tolni az inkubátor mellé. Szülés után pár órával már a mellkasomon pihegett a fiam, együtt aludtunk el a takaró alatt.
Szakmailag nagyon profi mindenki, viszont nem éreztem azt az emberségességet, mint az angol orvosoknál, nővéreknél. Információt csak akkor kaptunk, ha kértünk, biztatást, jó szót nagyon keveset. Pedig egy korababa szüleinek ez nagyon sokat számít, akkor is, ha amúgy minden rendben. Ez egy óriási különbség az angol rendszerhez képest.
A szülők is teljesen mások voltak, nem alakult ki se beszélgetés, se közösség. Igaz, nem is voltak olyan közösségi terek, mint Angliában. Volt egy terem, ahol lefejhetted az anyatejet, de nem volt paraván, ahová egy kicsit elbújhattál volna. Étkezésre sem volt lehetőség, vizet viszont adtak korlátlanul.
Érdekes különbség még, hogy az angol kórházból csak úgy mehettünk haza, ha elvégeztünk egy újszülött elsősegélytanfolyamot. Németországban nem volt ilyesmi.
Volt olyan helyzet, amikor szükség volt az újraélesztésre?
Marcival a hazaérkezés napján volt egy nagyon rossz élményünk. Hirtelen elkezdett fulladni és elkékült a feje, nyilván rögtön pánikba estem. Bár gyorsan lecsengett a roham, hívtam a védőnőt. Később kiderült, hogy Marci refluxos, ez okozta az ijesztő tüneteket. Ez szerencsére hamar elmúlt, mostanra már simán eszi a töltött paprikát.
Akkor minden jól alakult. Mimi idén hat, Marci egy éves. Mesélj róluk!
Mimi két és fél éves korára hozta be fejlődésben a társait, bár a mai napig kisebb egy kicsivel az átlagnál. Egészséges, cserfes, nyitott és kimagaslóan intelligens gyerek az én kicsi lányom, folyékonyan beszél németül, angolul és magyarul. A férjemmel kezdettől fogva igyekeztünk, hogy ne óvjuk őt túl, ne korlátozza az, hogy korábban jött a világra.
Marci egy igazi kis vasgyúró, majd’ kicsattan az egészségtől. Hat foga van, a két metszőfog között öt perc szünettel, elálló füle és olyan csibészes mosolya, hogy meg kell zabálni. Súlyra (még?) nem nagy, a nővére simán körbecipeli a lakásban, amit mindketten nagyon élveznek. Borzasztó cukik együtt.
Mit üzensz azoknak a szülőknek, akik most állnak az inkubátorban fekvő korababájuk mellett?
Szerintem a legfontosabb tudatosítani magunkban, hogy ez egy ideiglenes állapot. Tudom, a kórházban borzasztóan nehezen telnek az órák, a napok, a hetek, néha a hónapok. Egy korababa életében, főleg az első időszakban, nagyon komoly hullámvölgyek jelenkezhetnek, amikor semmi sem biztos. A jó hír az, hogy mindez nem tart örökké. Egy szép napon hazaviheted a kórházból és az nagyon nagyon jó lesz.
Aki kérdezett és csodálkozott: Hovanyecz Teréz
Aki válaszolt: Varga Valéria
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: