Nem kell James Bondnak lenni ahhoz, hogy kémkedj egy kicsit. A Hortobágyon még néhány hétig te is lehetsz természetimádó titkos ügynök: darvakat leshetsz az őszi naplementében.
Értem én, hogy az nem teljesen ugyanaz, mint amit a 007-es ügynök csinált, de elég izgalmas (és nincs benne életveszély). Egyébként pedig Petőfinek igaza volt, a magyar puszta igenis érdekes és romantikus. Ezt nekem is be kellett látnom, amikor egynapos kirándulásra mentem a Tiszához és a Hortobágyra. Bár zsúfolt küldetés volt, arra is rájöttem, egy nap kevés erre a tájegységre. Hiába is ódzkodtam korábban a kietlen tájtól, most alig várom, hogy visszatérjek oda, hisz néhány látnivaló és program kimaradt a sűrű menetrendből.
Amit viszont sikerült belepréselni, arról most következik az ügynöki jelentés. Igyekszem minden fontos információt, részletet és hangulatot visszaadni.
Motorcsónakos felderítés a susnyásban
Ha nyugati irányból közelíted meg a tájegységet (és valószínűleg az M3-as felől érkezel), bele fogsz botlani a Tiszába, és annak egy felduzzasztott szakaszába, amelyet ma már Tisza-tóként tüntet fel a térkép. Az avatatlan szem számára már nyoma sincs annak, hogy ez eredetileg nem természetes állóvíz (egyébként annyiban nem álló, hogy föntről utánpótlást kap a víz, lent pedig továbbcsorog Szeged felé). A hajdani Kiskörei víztározó nem olyan, mint a Balaton. Annyiban vadregényesebb, hogy területén a nyílt vízfelületeket néhol szigetek, máshol holt ágak és csatornák szakítják meg. A tó ökológiai rendszere mára beállt, a környék számos madárfaj otthona vagy pihenőhelye. A Tisza-tó a Hortobágyi Nemzeti Park bemutató területeként 1999 óta az UNESCO Világörökség része.
Hortobágyi küldetésem első állomásán izgalmas feladat várt rám. A poroszlói Tisza-tavi Ökocentrum felügyelete alá tartozó motorcsónakok közül egyet elkötöttem. Mivel egy jó kém úgy néz ki és úgy viselkedik, mint egy szürke civil, kifizettem a kölcsönzés díját, és letétet is adtam, hogy a csónak mindenképp visszakerüljön jogos tulajdonosához. Azután annyi volt a teendőm, hogy meghallgattam az Ökocentrum munkatársát, aki elmagyarázta, hogyan kell használni a motorcsónakot (itt sem fedtem fel magam, tudatlanul bámultam, és bólogattam, hogy értem, amit mond). Végül kaptam egy GPS-t is, amibe be volt táplálva a két órás túra útvonala. A műszert figyelve navigálhattam magam a tavon.
Amíg látótávolságban voltam, igyekeztem úgy tenni, mint aki nem ért a csónakhoz. Felvettem Mr. Bean személyiségét. Szóval az egyenes vonalat ritkán találtam el. Jobbra-balra szlalomoztam. Nyílt vízen ezzel nem is volt gond. Ám amikor beértem a nádasba, a szűk csatornákon össze kellett kapnom magam. Rendre a sűrűjébe hajtottam, ahonnan hátramenetben tudtam csak kievickélni. Persze, gyakorlat teszi a mestert, így idővel úgy éreztem, rutinosan haladok a vízi ösvényeken. Egy ponton saját szigeten is kiköthettem, ahol egy kilátóról élvezhettem a napfényben csillogó víz, az elszórt nádasok és a gomolyfelhők látványát. A kém ugyebár nem fedheti fel magát, ezért az utamba kerülő békés horgászoknak, akik csónakjukon rendezkedtek be egész napos halfogásra, mosolyogva integettem. A két órás program után kijelenthettem, igazán remek időtöltésben volt részem (és magamban rögzítettem a tényeket, semmi gyanúsat nem fedeztem fel, csak a természet szépségét).
Látogatók a múltból
Poroszlóról autóval folytattam utamat Hortobágy felé. A távolság bő egy óra. Addig is felmérhettem, hogyan fest Tiszafüred és a nagy magyar puszta. “Lenn az alföld tengersík vidékin / Ott vagyok honn, ott az én világom…” – mormoltam magamban nemzeti költőnk örökbecsű művét. Hiába is gondoljuk, kiment már a divatból, Petőfi valamiért mindig aktuális. Valamit nagyon tudott az ifjú, mert még ma is értjük, miről beszélt uszkve százhetven évvel korábban.
A hortobágyi csárdához érve nem volt kecmec, kipattantam a járműből, ugyanis a Hortobágyi Nemzeti Park Látogató Központja a mellett található. Itt továbbra is civilként vegyülve a kirándulók közé befizettem a délutáni és esti programom díját. Először a megfigyelni kívánt célállatokról, azaz a darvakról hallgathattam meg egy kiselőadást a központ munkatársától, majd egy fél órányi szabadidőt kaptam. A közel harminc percet maximálisan kihasználtam. Körbejártam a híres hortobágyi kilenc lyukú hidat, ahol örömmel állapítottam meg, bikavásár és kisebb ünnepi gyülekezet is van a településen. Mire azonban kiértem a vásár helyszínére, az állatokat elhajtották. Egyébként megtudtam, a szürkemarha bikák nagy becsben vannak, mert génmegőrzés szempontjából nélkülözhetetlenek. Évente egyszer vásárt is tartanak, és az ország minden részéből sereglenek ide a szürkemarha-csordák tulajdonosai, hogy állományukat innen frissítsék.
Bár küldetésem erre nem terjedt ki, de néprajzi megfigyelést is beiktattam a feladatok közé. A vásáron különleges személyek tűntek fel. Mintha egy 20. század eleji képeslapról léptek volna ki, két juhász vonult el előttem ünneplő viseletben. Meg is akadt rajtuk a szemem, mivel ilyen csodát még nem is láttam. Erről feltétlen be kell számolnom a jelentésemben, gondoltam. Épp ezért rövid beszélgetésbe elegyedtem velük. Kiderült, hogy napjainkban ennek a szakmának és életmódnak kevés képviselője maradt. Holott néhány nagy állattartó panaszkodni szokott, szüksége lenne juhászra. Csakhogy annyira keveset hajlandóak fizetni, hogy az új generáció inkább más foglalkozás után néz. Pedig a napcserzett arcú juhászokra nézve engem is megcsapott a pusztai romantika szele.
Megfigyelés szürkületben
A fő akció (vagy attrakció) viszont csak ezután következett. Továbbra is Mr. Bean titkos ügynök bőrébe bújva elhajtottam a hortobágyi kisvasútig, ahol a többi érdeklődővel (még mindig átlagembernek álcázva magam) felpréselődtem a miniatűr vagonba. A közel húsz perces döcögés után a Kondás-tóhoz érkeztem. A helyszínen ki-ki maga választhatta meg, hol várakozik a nagy eseményre. Én úgy döntöttem, először szemügyre veszem a környéket, így felmásztam a kilátóba. Innen sikerült bemérnem az égtájakat, és azt is, merről jósolták a darvak érkezését.
Egyébként ezúton is köszönet a nemzeti park munkatársainak, akik nemcsak elkísérték a csoportot, de eszközöket is biztosítottak a megfigyelésre. Rá kellett jönnöm, a pazar naplemente után kisebb távcsövem alkalmatlan a kukkolásra. (Micsoda felkészületlen kém az ilyen?) Az esti szürkületben ugyanis hamar elvesztettem szem elől ezeket a fenséges madarakat. Lemásztam hát a toronyból és a nádasnál sorakozó megfigyelő házikók egyikébe settenkedtem. A házikó nyílásaihoz profi teleszkópokat állítottak, azokon végre úgy leshettem a tóra leszálló darvakat, mint egy igazi kém. Ezernyi madár keringett, majd landolt a vízen, ahol szinte nyájba verődve birtokba vették éjszakai pihenőhelyüket.
Kémkedésem egyik bizonyítéka. Mobilt helyeztem a teleszkópra. Csapnivaló lett a minőség.
Miután az utolsó fénysugár is kihunyt az égbolton, a madárles véget ért. Elégedetten könyvelhettem el, küldetésemet teljesítettem. Már csak egy utolsó állomás volt hátra. A jól megérdemelt jutalom az út menti Patkós Csárdában várt rám, egy igazi alföldi vacsora: sült csülök slambuccal. Hogy mi ez az étel? Erről most inkább nem beszélnék. Ne várd egy kémtől, hogy még főzni is tudjon!
Írta: Födő Tamás
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: