Jó néhány klasszikus színdarab vagy film gyermekkorom meghatározó élménye. Ezek közé tartozik egy musical is. A My Fair Lady-t harmincegy-néhány év alatt számtalanszor láttam. Hol filmen, hol színpadon. Legutóbb a Centrál Színházban.
“Ma éjjel táncolnék…” – azaz fogalmam sincs már, hogy is hangzott a dal ebben a színpadi feldolgozásban, hisz nemcsak a rendezés, de a szöveg is vadonatúj. Baráthy György rímei váltották G. Dénes György bőrünk alá befészkelődött sorait. Így lett a csudijóból gyönyörű, és a “lenn délen édes éjen édent remélsz” mondókából teljesen más. Ám kritikus nézőként és hallgatóként csak azt mondhatom, minden elismerésem a fordítóé, mert az új szöveg semmivel sem rosszabb, mint az elődje. Baráthy György nem erőlteti benne sem a rímeket, sem a gondolatot, sem a hangsúlyt.
A hangszerelésre és zenekari kíséretre sem lehet egy rossz szavam se (el kell ismernem, szőrszálhasogatónak tűnhet, mindenben valami rosszat keresni, de a kritika műfaja ilyen). A laikus fül annyit hall, a dalok és zenei betétek épp ugyanúgy szólnak, mint ahogy azt hosszú évtizedek alatt a nagyközönség megszokta. Dicsértem is magamban a zenei vezetőt, és ezért kíváncsian méregettem a színpad környékét, hol ülhetnek a zenészek. Végül arra jutottam, valószínűleg felvételről megy a kíséret. De tévedtem. Csupán az előadás végén derül fény a turpisságra, amikor a karmester is a színpadra lép, és a színészek dobogással köszönik meg a muzsikusok munkáját, akik a deszkák alatt rejtőznek.
Egyébként máshova nem is dughatták volna a zenekart, ugyanis a Centrál Színház eleve nehezen bír el ekkora produkciót. Mivel kevés a variációs lehetőség, a színpad minden négyzetcentimétere meg van tervezve. A díszlet több funkciós: egyszer összezárva utcarészlet üzletekkel, máskor Higgins házának belső tere. Helyszínváltás előtt pedig Higgins személyzete hozza-viszi a dolgokat, vagy épp tekeri fel a dolgozószoba szőnyegét (Fenyő Miklós sem csavarhatná jobban). Persze, a színpadot amúgy sem ekkora előadásokra találták ki. A szűk tér miatt a koreográfiák is csökkentett üzemmódban működnek. Hiába a táncosok igyekezete, ha egyszer kevesebben vannak, mint ahány fővel igazán üt a tánc. Ha röviden szeretném megfogalmazni az élményt, azt mondanám, Puskás Tamásék feltalálták a kamaramusicalt. (Azóta sem értem, honnan jött az ötlet, hogy a Centrál Színház ilyen irányba mozduljon.)
Arra viszont van ötletem, miért mindig telt házas az előadás. Ahol Alföldi neve felbukkan, ott garantált az érdeklődés. Ő ugyanis munkássága által fogalommá vált. Bármit csinál, tódulnak rá az emberek. És bár én is a tódulók között voltam, inkább mentem kíváncsiságból, mint feltétlen imádatból. Sőt, kicsit még fanyalogtam is, hogy Higgins szerepét épp rá osztották. Egy ideje úgy gondoltam, rendezőnek zseniális, énekes színésznek kevésbé. Csakhogy Alföldi újra meglepett. Hiába is akartam az énekhangjába belekötni, nem tudtam. Hisz ha egyszer jobban kiénekli a dalokat, és nem csupán szaval, mint a kultikus filmben Rex Harrison, akkor az számomra már tökéletes.
Azt is el kell ismernem, Higgins karaktere nem áll távol a színésztől. Könnyedén hozza azt a pikírtséget, amivel a professzor környezetét, és főleg Elizát megtiszteli. A türelmetlen, magát különbnek vélő agglegény egyre csak szurkálja, kioktatja vagy épp sértegeti a fiatal lányt. Gyakran emeli fel hangját, hogy azzal is érvényesítse akaratát. A darab második felére aztán ez a ripakodós, néha kiabálós hangnem veszít erejéből és mókásságából. Alföldi beleragad egy tónusba. Egyféleképpen beszél Elizával. Pedig egy rutinos színész (feltéve ha a rendező is úgy akarja) annyiféle színt tudna még belecsempészni Higgins hanghordozásába, megnyilvánulásába. Talán majd egy másik rendezésben teljesítik a vágyam.
Tompos Kátya énekhangja azonban mindenért kárpótol. Még azért is, hogy láthatóan nem táncos lábú színésznő. Eliza ennél többet tudott még a néhai Magyar Színházban rendezett változatban is. Na, de őt nem is ezért szerződtették erre a szerepre. Alkata, megjelenése Audrey Hepburn filmbeli alakjára emlékeztet. Hogy ez véletlen-e, vagy a rendező nem tudott elszakadni filmélményétől, akkor derülne ki, ha Puskás Tamást kérdezném koncepciójáról. De miután ez egyelőre elmaradt, az utóbbit feltételezem. Hisz több jelenet, jelmez és maga a díszlet is emlékeztet az 1964-ben bemutatott Oscar-díjas filmmusicalre.
Ugyanígy Magyar Attila alakítása is hajaz a filmbeli előd játékára. De ennek az is az oka, hogy Eliza apjának karakterét nem lehet sokféleképpen értelmezni és interpretálni. Egy falusi komédiában vannak hasonló jellemek. Mindenesetre a szerep megformálása nem sikerül erőltetettre. A színész nem billen át a szerethető ordenáréság és a ripacskodás vékony határvonalán.
Mint ahogy én sem tudtam átlendülni azon a érzésen, a rendezésnek vannak hiányosságai. Még taps közben is azon gondolkodtam, miért ilyen erőtlen és levegős az utolsó jelenet, amikor Eliza visszamegy Higginshez. Úgy éreztem, ennél több kell: Tompos Kátya legalább a papucsot hozzá vághatta volna Alföldihez.
Írta: Födő Tamás
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: