Biztos vagyok benne, hogy emlékszel rá. Én a Niagara-vízesésnél álltam és egyáltalán nem éreztem át a helyzet súlyát. Pedig utána kénytelen voltam egy amerikai rendőrörsön éjszakázni.
Amikor 2001 tavaszán két barátnőmmel jelentkeztünk egy amerikai nyári diákmunkára, eszünkbe se jutott, hogy közvetlen közelről fogjuk magunkba szívni a világtörténelem puskaporos illatát. Pedig egy lövés se dördült. Papírvágó késsel térítették el a repülőket a terroristák szeptember 11-én. Persze, ezt akkor még nem tudtuk. Csak azt tudtuk, hogy keményen fogunk dolgozni, és megkeresünk annyi pénzt, hogy el tudjunk jutni pár jó helyre a keleti parton. A meló össze is jött, én a magam részéről buzgón suvickoltam a WC-t a nagyétvágyú amerikai vendégek után. Akiket előzőleg magam szolgáltam ki a családi üdülő éttermében. De még a legizzasztóbb nyárnak is vége szakad egyszer, mi pedig ott álltunk három hét szabival, meg egy csomó elszórható borravalóval.
A Niagara-vízesés éjszaka a legszebb
Szeptember 10-én egy szintén magyar barátunk vitt fel bennünket kocsival a Niagara-vízeséshez, amit a kanadai oldalról terveztünk megcsodálni. Onnan szebb, azt mondják az okosok. Az amerikai vízumunk többszöri belépésre szólt, a visszatéréssel gond nem lehet. Gondoltuk mi. Áthajtottunk tehát a Rainbow Bridge-en, befizettünk egy párás-vizes túrára a Maid of Mist hajóval, tátottuk a szánkat jó alaposan, voltunk steak house-ban, panoptikumban, pózoltam Robbie Willams mellett…egyszóval végig zongoráztuk a teljes turistaprogramot. Este tízkor halálosan kimerülten rogytunk le egy teraszos kialakítású kertben, és nem tudtuk levenni a szemünket a szivárvány minden színében megvilágított vízfüggönyről. Giccses. Pazar. Lélegzetelállító. Valami olyan valószínűtlen boldogság és harmónia szállt meg abban a pillanatban, mint még soha.
Forrás: iradio.ie
Nyilván fogalmam sem volt arról, hogy párszáz kilométerrel arrébb most költi el utolsó vacsoráját pár jóhangulatban mókázó fiatalember, felvesznek még egy kis készpénzt valamely bankautomatából, majd éjfél előtt pár perccel aludni térnek (mindezt néhány biztonsági kamera felvételeiből rekonstruálták utóbb).
Nem pánikoltunk, utaztunk tovább
Szeptember 11-én gyönyörű reggelre ébredtünk, csak úgy vakított a nap. A bőséges büféreggeli előtt még fetrengtünk egy kicsit az ágyban, a távirányítót nyomkodtuk. Csak azt nem értettük, miért adja mindegyik csatorna ugyanazt. New York egyik ikonikus épülete füstöl.
Forrás: snopes.com
Hát, majd eloltják, gyerünk reggelizni! Várjál, azt mondja, valami repülő szállt bele. Hú, mennyire vaksi lehetett az a pilóta, miért nem kapta el a kormányt, na, irány a sajtkrémes bagel! Figyu már, ott jön még egy gép! Hát nem az is belerepül! A szentségit! Ah nem, ez csak az előző ismétlése! Hoppá, most mindkettő füstöl. Valami furcsa erő kezdi el szorongati a gyomromat. Ez lehet az éhség, de lehet más is. A biztonság kedvéért lehajtok mindenkit reggelizni. Egyedül a csapat férfitagja marad a képernyőhöz szögezve, neki azt súgja a megérzése, ez még nem a vége. Én a magam részéről már a második adag rántottánál tartok – és cseppet sem vagyok világvége hangulatban –, amikor befut az útitársunk, és sorolja, milyen katasztrófák történtek még, néhány percen belül. Véletlen egybeesés vagy összehangolt terrortámadás? Fogalmunk sincs. Szorongva figyeljük még egy kicsit a híreket, de valahogy képtelenek vagyunk kétségbeesni.
Itt vagyunk a világ egyik legszebb helyén, minden ismerősünk minket irigyel (pedig ki se tettük a Facebookra), csodálatosan szikrázóan süt a nap, megdolgoztunk érte, én élvezni szeretném. Sétálunk még egy kicsit az Ontario folyó partján, egészen elképesztő látványt nyújt már akkor is, mielőtt lezúdul a mélybe. A sétányon áramlik a tömeg, beszélgetnek, nevetgélnek, fotózkodnak. A szelfizés 16 éve még nem volt divat, magát a szót is csak jópár évre rá találja ki egy ausztrál fazon. Láthatóan fogalmuk sincs az embereknek, hogy mi zajlik picit délebbre, nincs még okostelefonjuk, ami öntené a nyakukba a bréking nyúzt.
Turbános fazon a címlapon
Mi sem kezeljük súlyának megfelelően a helyzetet, ragaszkodunk az eredeti útitervünkhöz. Elbúcsúzunk egyetlen férfitársunktól és az autózás kényelmétől, busszal jutunk el Toronto-ba. Esti program helyett végül a CNN előtt ragadunk a hotelszobában. Újra és újra lejátsszák az ikonikus képsorokat az amerikai zászlót égető és örömtáncot járó palesztinokról (csak évekkel később tudom meg, hogy a felvételek sokkal korábban készültek). Arafat mindent tagad.
Másnap reggel valami motozást hallunk az ajtó felől, gondos kezek egy friss ropogós napilapot csempésztek a küszöbünkre. A címlapon egyetlen fotó, de az jó nagyban.
Felette csupán egy szó, vastagon szedve: SUSPECT.
Aha, szóval ő a gyanúsított. Számomra szinte felfoghatatlan, hogy tudták ezt alig 24 óra leforgása alatt kideríteni. Pláne, hogy előtte állítólag teljes homályban maradt az egész akció. Maga a levadászás persze még évekbe, meg egy csomó háborúba, és nem is egy diktatúra megdöntésébe került. De a nevét, nos, a nevét már másnap reggel ismerte minden amerikai állampolgár.
Forrás: perkopolis.com
Mi továbbra sem pánikoltunk. Ha már Toronto-ban voltunk, fellifteztünk a világ egyik legmagasabb épületének, a CN-Towernek a tetejére. Élveztük a kilátást meg a tériszonyt. Még egy villáminterjút is adtunk az egyik helyi lapnak, megnyugattuk a riportert, hogy nem félünk egy újabb támadástól. Fiatalság, bolondság.
Egyenes út a rendőrségre
Ráérősen, valamikor délután indultunk el busszal az amerikai határ felé. Odaérve nagyon meglepődtünk. Ahol két nappal korábban gyakorlatilag átsétáltunk, most hatalmas sorok kígyóztak és nagyon csúnyán néztek a külföldi útlevelünkre. Az utolsó zoknimat is kibányászták a hátizsákomból, de végül újra amerikai talajt fogtak a lábaink. Hamarosan megtudtuk, hogy talán mégiscsak jobb lett volna kihagyni Toronto-t és előző nap autóval hazamenni. A távolsági buszok ugyanis nem közelekedtek. Vagy legalábbis nem úgy.
Mi végül taxival jutottunk el Buffalo városába. A turbános (amúgy szikh) sofőrtől úgy megijedtünk, hogy mindhárman a hátsó ülésen foglaltunk helyet. Hiába, máris hatott a címlap! A buszpályaudvaron mázlink volt, a menetrendhez képest teljesen eltérő időpontban, de éppen akkor indult egy busz Scrantonba, ott terveztünk utoljára átszállni. Ekkorra már öreg éjszaka lett, a buszon elég jó kis társaság verődött össze. Volt, aki már 24 órája úton volt, ő adott nekem kispárnát meg zsírban fagyott sültkrumplit is. Talán sikerült aludni is valamicskét. Hajnali kettőkor dobtak le bennünket egy üres, sötét és főként zárt épület előtt. A semmi közepén. Az épület előtt egy japán hölgy ácsorgott, akitől megtudtuk, hogy a következő busz hajnali ötkor indul a mi irányunkba. Addig marad a félelem meg a reszketés. Az említett turista viszont nem volt hajlandó kilépni a komfortzónájából, így tárcsázta a rendőrséget. Előadta, hogy mi, nők félünk egyedül a buszmegállóban, jöjjenek értünk és vigyenek be a rendőrörsre melegedni. Én ezt a magam részéről egy teljesen elvetemült ötletnek tartottam, féltem, hogy lecsuknak bennünket a rendőrség munkájának akadályozása miatt.
Forrás: habat.us
A legnagyobb meglepetésemre pár perc múlva lefékezett mellettünk nem is egy, hanem mindjárt két rendőrautó és tényleg bevittek. Melegedni! Kaptunk csokit meg kávét is, úgy hiszem. Ja, meg fotózkodtunk is. Se előtte, se utána nem voltam rendőrörsön, hála Istennek. Hajnali ötre annak rendje s módja szerint visszavittek bennünket a megállóba. Ahol persze hiába álltunk, mert busz az nem jött. Végül kénytelen-kelletlen tárcsáztuk a munkaadónkat, ő pedig értünk küldte az egyik mindenesét. A hazafelé úton, egy pick-up truck hátsó ülésén nyomorogva sok minden kiderült számomra az amerikai lélekről. Már amennyiben egy nyugdíjas konyhás néni az amerikai lélek tükre. Ő például egyáltalán nem ítélte el a merénylőket. Hiszen azok mind agymosottak, tudja, kedveském?
Epilógus
Az amerikai fővárosba tervezett utunkat lemondtuk végül, a végtelenségig megszigorított biztonsági intézkedések miatt gyakorlatilag mindent csak kívülről nézhettünk volna meg. Borzasztóan lehangoló volt az utolsó pár napunk a sok leeresztett amerikai zászló árnyékában. Megváltás volt hazatérni Budapestre.
Ma mindenki szeptember 11-re és a terrortámadás áldozataira emlékezik. A hírekben újra előkerülnek a sokkoló képek a füstölő ikertornyokról és a semmibe hulló testekről. Én igyekszem arra emlékezni, ami előtte volt. Arra a mesebeli estére, amikor mindent és mindenkit feledtetett velem a pompázatos vízpermet varázslatos színjátéka. Fiatalok voltunk és a végtelenségig gondtalanok. Boldog vagyok, hogy átélhettem.
Aki azóta se járt Amerikában: Hovanyecz Teréz
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!
Kommentek