Jelenlegi ismereteink szerint a magyar nyelvet beszélők száma a világon 15 millió körüli, és egyre fogy. A tapasztalatok azonban azt mutatják, a magyar valójában egy háttérbe szorított világnyelv. Mert mindenhol ott van.
Talán hitelesebb lenne, ha a témát úgy vezetnénk fel, brit tudósok kimutatták… Merthogy mostanság szinte mindenre ők derítenek fényt. A megállapítás mögött azonban kőkemény tapasztalatok vannak. Spekulációk, statisztikák és számok helyett ezért jöjjön néhány meggyőző eset.
Toszkána
Történt egyszer Toszkána egyik leges-legeldugottabb falvának egyik leges-legeldugottabb aprócska terén, hogy egy vidám magyar baráti társaság az árnyékban hűsölt egy padon. A környéken egy lélek sem mutatkozott. A társaság nem is számított másra, hisz az útjukat szakították meg valahol a toszkán dombok között, hogy kicsit pihenjenek, egyenek-igyanak, bámészkodjanak. Tipikusan nem az a hely volt, ahova tódulnak a turistacsordák. Ki is használták a helyet és helyzetet, és felszabadultan beszélgettek mindenféle témáról. Időnként egy-egy tréfás megjegyzést eresztettek el. De ezzel senkit sem zavartak.
Majd egy váratlan pillanatban feltűnt a téren egy ifjú pár. Esküvői fotókat készítettek róluk. Természetesen ezt is átbeszélte a magyar csapat, mert a pár helybéli volt. Gondolták, ha hangosan is viccelődnek, ők úgysem értik. Az egyik magyar leány aztán úgy érezte, ahogy a vőlegényt mustrálta, muszáj hangot adnia elragadtatásának: Azt akarom, hogy engem is egy ilyen pasi vegyen el! – kiáltotta nevetve. A többiek vele nevettek. Az ifjú pár ezzel nem törődve tovább is állt. A téren azonban ott maradt egy család, akik, mint kiderült, nem az esküvői menet tagjai voltak. Egy ivókútnál ácsorogtak, ahova a magyar csapat is igyekezett. A gyanútlan fiatalokat magával ragadta a jókedv, képtelenek voltak elvonatkoztatni. Így mikor a kúthoz értek, újabb tréfával szerették volna megnevettetni egymást.
Egyikük a kút fölé hajoló apukához lépett, és félhangosan részben neki címezve mondandóját, részben társainak mutatva, újabb poén következik, megszólalt: most én jövök, babám! Mondani sem kell, a hideg zuhanynál is kellemetlenebb volt az apuka válasza: TESSÉK! Teljes volt a megsemmisülés. A magyar család végighallgatta a beszélgetést.
Valahol az Atlanti-óceán közepén
Valaha egy távoli szigeten, ami az Atlanti-óceánba vész, egy másik magyar turistacsapat az egyik vendéglősoron sétált. Néhány nap alatt megszokták, hogy sehol nem hallanak magyar szót. Úgy tűnt, a sziget kiesik a magyar utazók látóköréből. Mivel a helyiek jelentős része a turizmusból él, minden elhaladó idegen egy potenciális áldozat, akiből a helyi szolgáltató végső soron táplálni tudja családját. Ezért a vendéglátós célja, mindenáron megakadályozni, hogy az idegen anélkül haladjon el, hogy valamit vett vagy fogyasztott volna. Az éttermek előtt áll tehát egy “karvaly”, akinek a feladata meggyőzni a tanácstalan turistát, őket válassza. Ha pedig a turista nem is annyira tanácstalan, és már sétálna is tovább, az invitáló felszolgálók mindenféle praktikákat dobnak be, hogy maradásra bírják a turisztot.
Nem csoda hát, hogy a magyar csapat feje lila volt a dühtől, amikor a tizedik étterem elé ért. A kifüggesztett étlap mögött még tisztes távolságban ácsorgott egy invitáló lány. Először a csapat abban reménykedett, végre elkerülhetik az újabb vegzálást, amikor a lány lassan megindult feléjük. Ekkor az egyik magyar turistánál elszakadt a cérna, és magyarul rászólt a közeledő lányra, azt gondolván, úgysem érti, de a hangsúlyból talán felfogja, nem kívánatos személy: nyugodjál már le! Mire a lány arca felderült, és ömleni kezdtek belőle a szavak: jaj, de jó, magyarok vagytok?
Amerika
Túl az óceánon, ott ahol a New York-i mókus ugrál a manhattani fákon, négy magyar fiatal sétált egy kihalt utcán. Vasárnap még az ilyen nyüzsgő nagyvárosban is találni nyugodt részeket. Az utcát meglepő módon néhány szintes téglaházak övezték. Az aljukban egy-egy bolt, kávézó, étterem várta a betérőket. A fiatalok gondtalanul bóklásztak álmaik városában (az egyikben a néhány közül), mert ide eljutni mégiscsak nagy szó. Meg kell becsülni a szerencsét, sorsot vagy Gondviselést. Ki hogy nevezi…
Ebben a könnyed, semmittevős sétálásban egyszer csak megakadt a szemük egy kirakaton. Az üveg mögött nem divatáru vagy sütemények terpeszkedtek arra várva, hogy magukkal vigyék őket, hanem szívdöglesztően cuki, apró kutyakölykök. (Budapesten hol van ilyen kirakat?) A mit sem sejtő bámészkodókból egyszerre szakadt ki ugyanaz a mondat: jaaaaj, de aranyosaaak! Egy New York-i lány akkor ért a kirakathoz, és utánuk ismételte a mondatot: jaaaj, de aranyosaaak! A lány New Yorkban született és magyar származású volt, de csak néhány kifejezést ismert anyanyelvéből.
Három példa és egy szájhagyomány mutatja, a magyar valóban világnyelv. A legenda szerint ugyanis (de a forrását nem találjuk, csak rémlik, valaki ezt a sztorit mesélte), ha a világ bármely pontján kiállsz egy térre és elkiáltod magad: beszél itt valaki magyarul? Akkor legalább egy ember felteszi a kezét, aki e ritka világnyelv ismerője.
Éppen ezért egy külföldi úton fokozottan oda kell figyelni, miről és milyen hangerővel beszélgetünk egymás között magyarul!
Írta: Födő Tamás
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: