Mindenkinek volt már ordítozós főnöke. Erei kidagadnak, arcbőre ijesztően piros, vérnyomása az egekben. A beosztottak rettegnek tőle, pisszegnek és lábujjhegyen járnak. Inkább hibáznak, de kérdezni nem mernek. Tényleg a hangerő a hatékony munka záloga?
Nem tudom, mire akar tanítani az élet, de nekem már több heves vérmérsékletű felettest is dobott a gép. Én mindegyikkel megpróbáltam zöldágra vergődni, de sajnos soha nem lett jó vége.
Az ordibálós főszakáccsal diákmunkásként volt szerencsém együtt dolgozni Amerikában. Két méter magas, jó 150 kilós pasast képzelj el, aki olyan vehemenciával tudta aprítani a hagymát, hogy attól minden pincér könnyezett. Köztük én is. Meg attól, hogy soha nem tudtunk a kedvében járni. Ha száraz ronggyal töröltük le a salátabárt, akkor azért üvöltötte le a fejünket, ha meg nedvessel, akkor azért. Heten voltunk csajok, három kelet-európai országból érkeztünk a családi üdülőbe főszezonban. Hivatalosan nem a főszakács volt a felettesünk, gyakorlatilag igen. És nem volt benne köszönet. Gyomorgörccsel nagyon megerőltető folyton mosolyogni és a vendégek lehetetlen kéréseit teljesíteni. Azaz teljesíttetni a főszakáccsal, aki közben az összes létező frusztrációját ránk zúdította.
Forrás: thecheftree.com
A többiek csendben tűrtek, nekem viszont egy este elegem lett. Összeszedtem minden nem létező bátorságomat és randit kértem a rettegett séftől. Másnap délután a szálloda halljában adtam neki elő a mondókámat, ékes és éktelen angolsággal. Próbáltam megértetni vele, hogy napi 10-12 órát dolgozunk kőkeményen, egyikünk se lógós, se nem hallássérült. Még azt is megkérdeztem, esetleg tudna-e emberi hangnemben szólni hozzánk. A válasz minden illúziómat lerombolta:
– Nem üthetlek meg, nem rúghatlak ki, ezért üvöltök veled. Veletek.
Ezután amerikai állampolgárságához nem méltó módon angolosan távozott.
Happy end nincs? Hát, nincs. Nem mondom, hogy romlott a helyzet, a hangerő maradt a régi. Emberünk viszont elkezdett engem kerülni, sőt, többeknek arról panaszkodott, hogy én VALAMI miatt nem kedvelem őt. Abba bele se merek gondolni, mi lapult időnként a vacsorámban. Valószínűleg egy hajszálon múlott, hogy megúsztam az ételmérgezést a három hónap alatt, amíg ott húztam az igát.
Káromkodós pajtásról csak a próbaidő lejárta után derült ki, hogy kedveli az ízes magyar beszédet. Addig visszafogta magát. Azon a napon viszont, amikor állandó alkalmazottá váltam, így indított reggel:
– Na gyerekek, lehet végre csúnyán beszélni?
Forrás: https://1stwebdesigner.com
Ekkor tudtam meg, hogy direkt az én kedvemért moderálta magát pár hétig. Az előző egy évben ugyanis már négy kollegina ugrott fel a székemből azért, mert nem bírta elviselni főnökúr kirohanásait. Eddigre már egész jóba lettünk, így valameddig elnéztem neki, ha megszaladt a hangerő. Egyszer azért felé is jeleztem, hogy ez a bánásmód nem oké, és én akkor is tisztelem őt, ha nem kell tőle rettegnem. Falra hánytam egy kis borsót tehát. Amikor aztán (itt is) benyújtottam a felmondásomat, megkérdezte, ugyan mivel tudna maradásra bírni. Sajnos egy főnök alaptermészetét nem lehet megváltoztatni. Meg minek is. Van más cég.
Volt is. Ott dolgozott szangvinikus ürge. Eredetileg nem ő vett fel az osztályra, de hamarosan előléptették, így alá-fölérendeltségi viszonyba keveredtünk. Ráadásul sokat kellett a keze alá dolgoznom. Talán ő volt mind közül a legveszélyesebb. Mert első ránézésre végtelenül nyugodt, hogy ne mondjam szelíd hapsinak látszott. Fütyörészett, dudorászott, kacarászott. Míg nem egyszer elkövettem valami – szerintem – apró hibát. Őt viszont érzékenyen érintette a dolog, és varázsütésre kiszabadult a szellem a palackból.
Forrás: meridianservices.com.au
Sosem felejtem el azt a jelenetet. Ahogy hirtelen fölém magasodott a 190 centijével. Én már bent álltam a liftben, kalap-kabát rajtam, amikor futóléptekkel megjelent a folyosón. Puszta testi erejével szétfeszítette a liftajtót, majd rám zúdította az összes haragját, indulatát és ellenérzését. Köpni-nyelni nem tudtam. De a kollégák se, akik velem együtt szerettek volna lejutni a földszintre. Karácsony előtt egy nappal igyekeztünk volna haza.
Ő volt az egyetlen, akivel meg sem próbáltam a lehetetlent. A lehető legrövidebb úton átkérettem magam egy másik osztályra.
A végére hagytam telefondobáló pityut. Szép is az, amikor egy cégvezető képtelen akár a legapróbb kontrollt is gyakorolni az érzelmei felett. Ráadásul ő mind örömében, mind bánatában hangosan kurjantgatott, az elhangzott szavakból pedig simán össze lehetett volna rakni annak a bizonyos taxisofőrnek a fohászát (avagy negyven magyar szitokszó ismétlés nélkül). A legkellemetlenebb eset az volt, amikor én éppen telefonáltam (és munkakörömből adódóan sokat dumáltam a kagylóba), főnökúrnál pedig pont abban a minutumban szakadt el a cérna.
Forrás: www.socialtalent.co
Hosszan kellett magyaráznom a beszélgetőpartneremnek, hogy csak véletlenül tévedt be az irodába az az alak, aki a háttérben elküldte Steve Jobs-ot az anyjába és ripityára törte az okostelefonját.
Vele nem beszéltem. Neki levelet írtam. Hosszút és velőset. Olyanokat, hogy “egy komoly vállalatvezető nem viselkedik így” és “akadályozza a minőségi munkavégzést”. Közös megegyezéssel távoztam végül.
Aki szerint a higgadt főnök ritka ajándék: Hovanyecz Teréz
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!
Kommentek