Tudtad? A balatoni pincérek olyan jól keresnek, hogy nincs szükségük borravalóra. Legalábbis a kisujjukat sem mozdítják érte. És akkor még a kaja minőségéről nem is beszéltünk. Balatoni vendéglátás, kritika.
Magára vessen az, aki csak úgy, találomra betér egy balatoni étterembe, nem pedig ajánlás alapján keres fel egy adott címet. A mi családunk már csak ilyen, idén nyáron mindenféle kirándulást improvizáltunk a Balaton-felvidéken. És ott ettünk, ahol éppen megéheztünk. Sajnos egyetlen helyről sem távoztunk jó szájízzel. Előrebocsátom, én is dolgoztam pincérként, tisztában vagyok a munka keménységével, éppen ezért nagy – a magyar átlag feletti – bennem a borravaló adási hajlandóság. És igen, én is olvastam arról, hogy az igazán ambiciózus vendéglátósok már réges-rég Londonban/Dublinban/akárhol máshol csapolják a sört.
A magyar valóság
Mégis meglepett, amikor újra és újra azt kellett tapasztalnom, hogy a balatoni pincér:
Fontos hangsúlyoznom, hogy egyik helyen sem volt telt ház, egyik pincér sem volt túlhajszolt. Nem is láttam kimerültséget. Csak végtelen fásultságot. A legtöbb helyen minden mindegy alapon ácsorgott a személyzet a pultnál és nem egyszer éreztem úgy vendégként: zavarok.
Egyenjogúságot a vendégeknek!
Létezne, hogy korántsem fikció a címben tett kijelentés? Elképzelhető, hogy azt a pár szakembert, aki még nem menekült külföldre, olyan jól megfizetik, hogy már nincsenek rászorulva az én jóindulatomra és tetszésnyilvánításomra (kis képzavarral élve: hálapénzemre)? Előfordulhat, hogy a vendéglátásban már réges-rég megtörtént az a bérrendezés, amiért a pedagógusok és az egészségügyi dolgozók évtizedek óta küzdenek, hiába? Mindez stikában, fű alatt, úgy, hogy az egyszeri újságolvasó, netán plakátbámuló még nem értesült róla? Mással nem tudom magyarázni ezt a vérlázító hozzáállást.
Közben feldereng egy emlék. Egyetemistaként éveken át dolgoztam tárlatvezetőként egy vidéki múzeumban. Nevetségesen alacsony volt az órabérem, inkább szerelemből meséltem a vendégeknek Erzsébet királyné testépítési szokásairól. No jó, azért az osztrák turisták bukszáját olykor-olykor megnyitotta a nosztalgiázás öröme (de szép is volt a mi Jóskánk kackiás bajsza, te jóég!). A magyaroktól viszont soha nem kaptam borravalót, legfeljebb néhány dicsérő szót, esetleg barátságos kézszorítást. És mégis! Én mind németül, mind magyarul ugyanolyan lelkesen meséltem a császár új ruhájáról. Fel sem merült bennem, hogy különbséget tegyek a hazai és a külföldi vendégek között (pl. szándékosan rossz évszámokat mondjak, hadarjak, esetleg kihagyjak egy-két termet, urambocsá poént).
Forrás: freepik.com
Pedig valójában ez lehet a titok nyitja. A negatív tapasztalat. A magyar vendég zsugori, csak véletlenül tévedt ide az étterembe, amúgy az apartmanjában főzi a lecsót minden egyes nap. Borravalóra tőle nem számíthat a szegény pincér, miért is erőltetné meg magát. A szakács is azonos hullámhosszon lehet. A magyar vendég úgysem lesz visszajáró lélek, jó neki a zsírban fagyott zalai borzaska, az odakozmált krumplipüré meg a túlsózott cigánypecsenye is. Ja, meg a házilag pancsolt limonádé horroráron, amit bármilyen ízben is kértünk ki, üzembiztosan ipari citromléből készült.
Szép új világ
Kedves balatoni pincér! Én nem vagyok sem sértődékeny, sem haragtartó. Most arra kérlek, legyél te a fény az éjszakában! Az a lobogó lángoszlop, amely utat mutat a sötétségben! Az a munkás, akit nem feltétlenül a busás borravaló reménye, csupán a jól végzett munka öröme motivál! Biztos vagyok benne, hogy egyszer majd jön egy (akár magyar) vendég, aki meghálálja! Jómagam például jövőre a déli parton tervezek nyaralni.
Az unokáim pedig talán még azt is megélik, hogy egyszer ilyen plakátokat lehet látni országszerte:
Alkotta: TutiFrankó
Aki töretlenül hisz a balatoni vendéglátás felvirágzásában: Hovanyecz Teréz
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!