Habár az El Caminónak több kiinduló pontja van, és mind Compostelába vezet, a végállomás mégis mindenkinek más. Bianka sok megpróbáltatás után egy portugál szigeten találta magát.
Mi a hasonlóság Dorothy és Bianka között? Mindkét lány rálépett a sárga útra, és mindketten új világban találták magukat. Persze, Bianka nem mesefigura, hanem egy fiatal magyar lány, aki több mint egy éve fejébe vette, végigjárja az El Caminót. Úgy érezte, addigi életében változásokra van szükség, és talán ez a zarándokút segít helyére tenni a dolgokat. Az eredmény őt lepte meg leginkább.
– Sokat hallottam az El Caminóról, és időnként elképzeltem, mi lenne, ha én is végigmennék ezen a zarándokúton. Mindaddig azonban nem foglalkoztam vele komolyan, amíg jól éreztem magam a munkahelyemen, és a magánéletem is rendben volt. Volt egy társam, és megfelelő keresetem. Tervezgettem az életem, ahogy bárki más hasonló helyzetben. Azt gondoltam, összeházasodunk a párommal, és veszünk egy házat, ahol családként élhetünk – meséli Bianka.
De a munkahelye fölött egyre gyűltek a fellegek. Napról napra egyre kevésbé érezte motiváltnak magát. Bent egyre feszültebbé vált. Lassan úgy érezte, fizikai tünetekhez vezet az, hogy lelkileg nincs rendben. Hiába várta otthon a társ és közös életük, végül ez sem tudta ellensúlyozni a mindennapokat.
– Amikor egyik reggel úgy ébredtem, fogalmam sincs, milyen nap van, és milyen évszak, mert egy multi lámpafényes irodájában ülök egész évben, rájöttem, újra kell értékelnem az életem. Tudtam, annál megfelelőbb alkalom nem is lehetne, hogy végre megvalósítsam régi álmom: végigmenjek az El Caminón.
Bianka tehát következő héten fel is mondott munkahelyén. Párjával is átbeszélték a dolgokat, hisz támogatás nélkül felelőtlenség lett volna megválni egy biztos állástól. De miután a lány társa partner volt Bianka terveiben, egyetlen dolog maradt hátra, megtervezni az indulás időpontját és azt, mekkora csomaggal lehet nekivágni a hosszú gyalogútnak.
– Igyekeztem utánanézni különböző oldalakon, fórumokon, általában hogyan teszik meg az utat a túrázók. Honnan indulnak legtöbben, hány kilós hátizsákkal mennek, miket visznek magukkal, mekkora útiköltséggel és egyéb költséggel számolnak. Azután, hogy mindent átgondoltam, átszámoltam, megvettem a repjegyet, összepakoltam a holmimat, elérkezett az október, és én belevetettem magam életem egyik várva-várt kalandjába – emlékszik vissza a fiatal magyar lány.
Bianka is francia földről indult, a spanyol határ mellől, és közel egy hónapig vándorolt. A gyaloglás alatt volt ideje elmélyülni gondolataiba, és volt ideje mentálisan és lelkileg megtisztulni. Új élményeket, új ismerősöket is szerzett. Október végére azt hitte, mindent helyére tett, átértékelt. Az élet azonban akkor gördítette elé a legnagyobb nehézséget, amikor azt hitte, minden akadályon túljutott.
– November elejére terveztem a hazautazást. Alig vártam, hogy telefonon beszéljünk a párommal, és elújságolhassam, jól vagyok, megcsináltam az El Caminót, és hamarosan otthon leszek újra, vele. De a telefonban szinte közönyösnek, ridegnek éreztem a hangját. Sejtettem, hogy valami van a háttérben, amit nem tud vagy nem akar elmondani. Olyan volt, mintha egy másik emberrel beszélnék. Néhány perc után végül kibökte, hogy szakítani szeretne, és még azt is hozzátette, lehet, hogy még maradnom kéne, mert nem lesz hova hazajönnöm – csuklik el a lány hangja még néhány hónap után is a telefonbeszélgetést követően.
Bianka ott állt az út végén, és ugyanakkor egy út elején. Hiába újult meg egy hónap alatt és ért fel lelkileg a csúcsra, egyetlen perc alatt mélyebbre zuhant, mint valaha addigi életében. Mivel fogalma sem volt, mihez kezdjen, hogyan ragassza össze széttört álmait, egyetlen lehetőséget látott maga előtt: nem tér vissza Magyarországra, hanem tovább gyalogol. Vissza azonban nem akart fordulni, ezért folytatta útját dél felé.
– Kevesen tudják, de Compostelába Portugáliából is vezet egy rövidebb zarándokút. Magától értetődőnek tűnt, hogy azon fogok továbbmenni. Mintha ebben is szembe mentem volna a tömeggel. De úgy gondolkodtam, ha korábbi válságot gyaloglással orvosoltam, ezt a nagyobb megrázkódtatást is ki kell gyalogolnom magamból. Így jutottam el Lisszabonba.
Csakhogy a portugál főváros ismét átmeneti stációnak bizonyult. Bianka még nem érezte erősnek magát ahhoz, hogy hazautazzon. Ráadásul se munkahely, se kapcsolat nem várta otthon.
– A lisszaboni reptéren ácsorogva arra jöttem rá, hogy ilyen szabad sosem voltam életemben. Bár bizonytalanságban töltöttem a napjaimat, csak rajtam múlt, hogyan folytatom a következő napot. Akkor láttam meg, hogy az Azori-szigetekre iszonyú olcsó a jegy. Nem is volt kérdés, hogy oda repülök, mert talán később nem lesz rá lehetőségem. De amikor odaértem, leszakadt az ég. Az őszi esőzések közepette érkeztem. Minden holmim elázott. Valami azt súgta, ne maradjak sokáig. Végül is hamar kinéztem az újabb úti célt, Madeirát.
Néhány napos ott tartózkodás után, Bianka tovább repült tehát egy másik portugál szigetre. Tervei vagy vágyai továbbra sem voltak. Mindig adott pillanatban döntötte el, mi lesz a következő lépés.
– Amikor leszállt a gépem, és kinéztem az ablakon, nem hittem a szememnek. Azt vártam, majd napfény fogad. Ehelyett szakadt az eső. Borzalmas érzés volt. Mire kiértem a reptérről, teljesen magamba fordultam. Mintha valaki megrendelte volna a rossz időt, hogy azzal is büntessen. Ázott verébként bandukoltam Funchal legolcsóbb hostelébe. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek – idézi fel Bianka első napját Madeirán.
– A recepción aztán eltörött a mécses, zokogni kezdtem mindenki szeme láttára. Szegény recepciós fiú csak nézett nagyokat, vajon miért sírok. De kérdeznie sem kellett, egyszerűen dőlni kezdtek belőlem a szavak, és elmeséltem addig megpróbáltatásaimat.
Amikor Bianka története végére ért, legnagyobb meglepetésére néhány helybeli, aki fültanúja volt a lány beszámolójának, körülvette őt, megölelték és megvigasztalták.
– Hihetetlen élmény volt, hogy vannak vadidegen emberek, akik minden érdek és elvárás nélkül segíteni szeretnének rajtam. Nem csak megnyugtattak, hanem mindenben támogattak. Azt mondták, ha megismerem a szigetet, soha többé nem szeretném majd elhagyni. És ez végül eddig így is volt. Szállást adtak és munkát is szereztek nekem. Most is egy kölcsönruhában vagyok itt a munkahelyemen – fejezi be mosolyogva a magyar lány.
Bianka azóta fél éve egy funchali étteremben dolgozik. Kevés magyarral találkozik, főleg helyi kollégáival tartja a kapcsolatot. Továbbra is abból az egy hátizsákból él, amit még Magyarországról hozott magával. Minden mással új ismerősei látják el. És hogy arra a bizonyos sárga útra, ami Dorothyt Óz birodalmába vitte, a magyar lányt pedig Madeirára, Bianka újra rálép-e, még nem tudja. Egyelőre csak a következő napra gondol. Azzal azonban már tisztában van, aki ennyit kibírt és így boldogult egyedül, mint ő, Magyarországon is könnyen meg fogja állni a helyét.
Írta: Födő Tamás
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!
Kommentek