Gyerekeink köthetnek életre szóló barátságot egymással, de lehetnek esküdt ellenségek is. Mindez nagyon nagyrészt a szülők hozzáállásán, a gondos nevelésen múlik, a felelősségünk tehát óriási. Nincs tuti recept, de sokat tanulhatunk egymástól. Három édesanya mondja el, ők hogyan előzik meg a testvérháborút.
– Oszd meg és uralkodj: ez vezérelte anyukámat az öt lánya nevelése során – fest szomorú képet a gyerekkoráról Liza, két kisfiú (Bence 5, Levi 2 éves) édesanyja. – A szüleim mániája volt a nagycsalád, de sajnos egyáltalán nem tudtak mit kezdeni a konfliktusainkkal. Mindketten egykék voltak, így azt sem értették, amikor felnőttkorunkban önzetlenül segítettünk egymásnak – árnyalja a képet a csinos anyuka, miközben a kisebbik fiát teszi tisztába.
Már férjhezmenés előtt elhatározta, hogy ő másképp fog viszonyulni a gyerekeihez, kettőnél több baba pedig szóba sem jöhetett a számára. – Szerintem a helyzet kulcsa az énidő. Rendszeresen szánok időt a kikapcsolódásra, legyen az sport, kozmetikus vagy egy kiruccanás a párommal. Így több energiám van elsimítani a fiaim civódását. Fontosnak tartom, hogy a gyerekekkel külön-külön is töltsek időt, naponta legalább 10-15 percet, hetente egy órát, havonta akár egy napot is. Érzik, hogy egyenként nagyon fontosak számunkra, ettől kiegyensúlyozottak, ráadásul egymással is elfogadóbbak.
Bogi, a fiatalon doktori címet szerző anyuka szerint is fontos a minőségi idő: – Tizenéves koromban feltétlenül négy gyereket szerettem volna. Nekem két testvérem van és azt tapasztaltam, nem szerencsés a páratlan szám a családban. Míg két tesó könnyen egymásra hangolódik, a harmadik sokmindenből kimarad. Végül három gyermekünk (Áron 6, Saci 4, Karcsi 1 éves) született, így még éppen beférünk egy személyautóba – meséli nevetve, miközben almát hámoz a kapaszkodva tipegő kis vasgyúrónak.
– Az első terhességemkor meg voltam győződve róla, hogy nálunk nem lesz testvérféltékenység, mert én nagyon tudatos anya leszek. Rá kellett jönnöm, hogy ez egy teljesen irracionális jelenség, és főleg a feszültségek levezetésére szolgál. Az elsőszülöttem sokszor szándékosan bántotta a még csecsemő húgát, ahogy engem is. Ezt csakis szeretettel, odafigyeléssel tudtam felszámolni. Segítő nagyszülő híján a lányom alvásidejét használtuk fel, ilyenkor barkácsoltunk vagy összebújva olvastunk. A legkisebb tesót mindketten rajongva imádják az első perctől kezdve, inkább továbbra is egymással rivalizálnak. De az első évhez képest nagyon sokat javult a helyzet.
A páros szám elvével Kriszta is egyetért, aki nagyon nagy családosnak nevezi magát. Férjével négy gyermeket (Amy 7, Nelli 5, Ricsi 3 éves, Emili 2 hónapos) nevelnek, ráadásul külföldön, távol a rokonságtól. A mosolygós szemű, energikus nő mindig is sok gyerkőcről álmodott. – Bár csak egy testvérem van, engem már kislányként megfogott a nagycsalád különleges varázsa. A férjemmel pedig hamar közös nevezőre jutottunk: a boldogsághoz legalább négy gyerek kell. A húgommal annak idején mindent megkaptunk, a szüleim nagyszülői nyomásra kínosan ügyeltek arra, hogy a játékokból, édességekből, ruhákból mindig kettő ugyanolyat vegyenek. Bármelyikünk ünnepelte a születésnapját, a másik is kapott ajándékot. Nekem pont ez az egyenlősdi nem tetszett. Szerintem a figyelmet, a törődést nem lehet patikamérlegen mérni. A legfontosabb a szeretetteljes légkör a családban, abból mindenkinek jut.
Készítsd elő a tesó érkezését!
– Annak idején a szüleim nem tartották fontosnak a felkészítést, a legkisebb húgunk érkezését hónapokig titkolták. A férjemmel mindent megtettünk azért, hogy a fiunk örömmel várja az öccse érkezését. Ma már sok hasznos képeskönyv van a témában, ezeket gyakran lapozgattuk Bencével. Együtt szereztük be a babakelengyét, hármasban jártunk ultrahangra is. Lehet, hogy még nem fogta fel teljesen, mire is készülünk olyan nagy áhítattal, de azt érezte, hogy bevonjuk, nem marad ki semmiből. Odaadó szeretettel fogadta az újszülöttet, és a mai napig nagy az összhang közöttük. Játék közben természetesen akadnak kisebb-nagyobb összezörrenések (a Thomas-figura többször is váltott már ki verekedést), de nincs az az ádáz küzdelem, amit én éltem meg gyerekkoromban – vonja meg a mérleget Liza.
Bogi a gondos felkészítés ellenére is nagyon komoly ellenállást tapasztalt a nagyfia részéről. Áront végül kissé szokatlan módon sikerült megszelídíteni: – Kaptam érte hideget-meleget, amikor vettem a fiamnak egy babát, amit a húga után Sacinak neveztünk el. Pelenkázáskor a fiam is pelust cserélt, szoptatáskor ő is a mellkasához szorította a játékcsecsemőt, séta idején ott tolta mellettem a “kislányát” a játékbabakocsiban. Az ő lelke ettől nyugodott meg, így fogadta el: már nem egyedüli gyerek.
A felkészítésében látja a megoldást Kriszta is, akiknél azért csak elhangzott a rettegett mondat a negyedik gyerek születésekor. – A középső lányom mindenképpen hugicát akart, mivel öccse már van. Javasolta, hogy ha mégis kisfiú születne, akkor a csöppséget hagyjuk ott a kórházban. Nem estem kétségbe, örültem, hogy elmondta, ami a szívét nyomta. Elmagyaráztam neki, hogy annak idején őt is haza vittük, pedig másodikra fiút vártunk. Végül teljesült a kívánsága, cserében annyit ringatja a kis Emilit, hogy néha úgy kell rászólni: a tesód nem játékbaba!
Ne a nagy nevelje a kicsit!
Sajnos a mai napig elterjedt az a nézet, hogy azért jó a nagycsalád, mert ott az idősebbek nevelik a kisebbeket. Lizának erről keserű tapasztalatai vannak: – 11 éves voltam, amikor megszületett a húgom. Édesanyám az első perctől kezdve teljesjogú felnőttként számított rám, pelenkáztam, ringattam, sétáltattam az újszülöttet. Úgy érzem, nekem akkor végetért a gyerekkorom.
Bogira, mint legidősebb gyerekre is hamar ráhárult a felelősség, hogy hosszabb-rövidebb időre vigyázzon a testvéreire. Ettől még ma is kirázza a hideg: – Úgy érzem, koravén, szorongós gyerekké váltam emiatt. Sokszor gyötörtek rémálmok arról, hogy jön egy betörő, és én nem tudom megvédeni a tesóimat. Anyaként különös gondot fordítok arra, hogy a gyerekeimet csak korukhoz mérten terheljem. A nevelést nyilván nem bízom a nagyra, viszont azt kifejezetten támogatom, ha tanítgatja a húgát és az öccsét. Tudom, hogy ettől nő a nagyfiam önbizalma és a kapcsolatuk is szorosabb lesz.
Kriszta hamar átlátta, milyen veszélyeket rejt, ha a legnagyobb tesó érettebb a koránál. – Amy lányom csak hétéves, de gyakran hallom, amint utasítgatja a húgait és az öccsét, ráadásul az én szavaimmal és hanghordozásommal. Újra és újra elmondjuk neki, hogy ő még gyerek, a legfontosabb feladata a tanulás és a játék. A nevelést nyugodtan hagyja rám, bőven elég, ha ő “csak” szereti a testvéreit.
Abban mindhárom anyuka egyetért, hogy a testvéri kapcsolat az egyik legfontosabb kötődés az életben. Éppen ezért mindannyian nagyon nagy hangsúlyt fektetnek a testvérek közötti jó kapcsolat kialakítására. Krisztától a következő útravalót kaptuk: – A gyerekek feltétel nélkül szeretik minden családtagjukat, ezt a velük született jótulajdonságot kell megőrizni bennük. Nem olyan bonyolult ez: csak szeresd mindegyiket nagyon és merj bízni a képességeikben!
Aki szerint szép a nagycsalád…fényképen: Hovanyecz Teréz
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: