A gyereked kizárólag a családi kirándulásra fog jószívvel emlékezni, értem?! Eszedbe ne jusson össznépileg a tévé előtt dögleni vasárnap délután! Ha esik, ha fúj, irány a természet!
Igen, igen, fontos a kirándulás szerintem is. Meg a szabad levegőn való mozgás. No és a természetbúvárkodás. Hogy a skanzenekről ne is beszéljünk. A szüleim is így látták anno a nyolcvanas években, szerintem mi voltunk az egyetlen család, amelyik a Balaton déli partján nem egész nap a vízben lógott. A pancsolásra ott volt a délután. Délelőtt szigorúan művelődtünk. Szennai szabadtéri múzeum, ibafai fapipakiállítás, mind ekkor láttuk. Szívből gyűlöltem ezeket a szeánszokat, állandóan a hullámokról álmodoztam.
Középiskolában viszont nagy volt a mellényem, amikor idegenforgalmi földrajz órán így szólt a tanár: most akkor tegye fel a kezét az, aki – a Terin kívül – volt már…és itt következett Magyaroroszág valamely rejtett kultúrkincsének lelőhelye. Mondom, a teljes gyerekkorom a családi kirándulások mentén szerveződött. Szép emlékek tényleg.
Angyalbőrben minden kicsit más
De semmi sem érhet fel azokkal az estékkel, amelyeket a tévé előtt töltöttünk. No, nem voltunk ám tévéfetisiszták. Ha azt mondom, hangyafocis, zsizsegő képernyőjű Junost, akkor könnyen kitalálhatja a kedves olvasó, hogy nem a televíziókészülékbe ölték a szüleim a keresetüket. Áruhitelt se vettek fel rá, tuti. Mert nem is az számított. Hanem a társaság, no meg a bekuckózás. Hogyan fért el a három majd négy gyerekes család a szülők “franciágynak” csúfolt kétszemélyes heverőjén? Rejtély. Az biztos, hogy mindenkinek megvolt a stabil helye. Én a szélén egyensúlyoztam, viszont a képernyőhöz is én voltam a legközelebb. A csatornaváltás így az én reszortom volt, és nem azért, mert lemerült az elem a távirányítóban.
Forrás: guioteca.com
Egyik este angyalbőrben kergetőztek a fiúk a képernyőn, másik este meg Taki bácsi követelte a sót Lenke nénitől. Jockey és Bobby csatározásait már a Grundig-on bámultuk, színesben. Gorenje hűtő helyett nálunk ez került a csomagtartóba. A Twin Peaks-et mondjuk mindig a nagymamám Orion tévéjén néztük, fekete-fehérben is elég ijesztő volt Cooper ügynök meg Tuskó Lady. A csütörtöki szeánsznak megvolt a maga koreográfiája. Hazafelé a suliból vettem meg az alapkellékeket: egy csomag háztartási keksz, két kis dobozos almalé (a kisebb tesóknak nem volt szabad nézni, utólag belegondolva 12 évesen nekem se kellett volna). A nővéremmel ki nem hagytunk volna egy részt sem, amikor pedig nem bírtuk cérnával, fülünket befogva bújtunk a takaró alá.
Forrás: port.hu
Ugyanez volt a taktika a Polipnál is. Bár imádtuk bámulni Cattani felügyelő fizimiskáját, a maffia klasszikus módszerei sértették a szépérzékünket. Nagymamánk a műsoridő felénél üzembiztosan elaludt, de volt, hogy már a főcímzene alatt hortyogott. Pedig a közös tévézésnek ő adta meg a sava-borsát. Ne menj arra, mert leütnek! Na, jön már a tróger! Ez utóbbi főként a Guldenburgok öröksége, meg a Klinika alatt volt running gag. Ha pedig volt pofám beülni a képernyő elé, rögtön megkaptam, hogy én sem vagyok biológiai csoda: Teca, apád nem volt üveggyáros!
Forrás: nlc.hu
Na, mi volt még? A gyerekeim nem hiszik el, de a rendszerváltás előtt még nézhető volt a szilveszteri műsor, már délután négykor ott nyüzsögtünk a képernyő előtt. Nagymamám nem győzte behordani a virslis kiflit meg az eperszörpöt. Nekem személyes kedvencem volt a Házas párbaj, ami anno sokkal inkább akart szórakoztatni, semmint szívatni.
A K-generációval nem finomkodtak
A kenyeret és cirkuszt elv alapján Ceaușescu kivégzését premier plánban néztük, és baromira elfelejtették kirakni a 18-as karikát. Hiába, akkor még nem ment ez az esztelen finomkodás, bennünket tényleg az életre neveltek! Például bármikor elkaszálták a gyerekműsort, ha úgy tartotta a szerkesztők kedve. Eltaláltad, én is a K-generációhoz tartozom. Nagymamám tévénéző tisztaszobájában ültünk a tesóimmal, amikor megszakították a Kacsameséket Antall József miniszterelnök halálhíre miatt. És hiába kapcsoltunk át az egyetlen alternatívára, ott is csak ugyanaz a gyászos hangulat uralkodott. A Nickelodeon-on meg a YouTube-on nevelkedő generáció fel sem tudná dolgozni azt a traumát, ami nekünk a mindennapok része volt (hogy a hétfői adásszünetről most ne is beszéljek!).
Forrás: gyerekdalok.eu
Például a kedvenc rajzfilmsorozatunk drámai befejező részét nem tudtuk rögzíteni videokazettára, mivel nem volt jelen a háztartásunkban a szükséges hardver. Egy igazi Nils Holgersson-rajongó pesze feltalálja magát, legalább a hangot megőriztük kazettás magnóval. Ugyanígy jártunk el Richard Clayderman előadóestjével, azon a kazettán még az is rajta van, ahogyan nagymamám tapsol. A tesóm pedig legfényképezte Rigodont, ahogy nyolcvan fárasztó nap után megérkezik Londonba. Sokáig díszítette az a kép az íróasztalát.
Amikor végre lett videónk, anyukám kollégája volt olyan rendes, és átmásolt nekünk négy rajzfilmet. Hadd érjék végre vizuális ingerek is a gyerekeket, ne mindig csak a Diótörőt meg a Pinokkiót hallgassuk mesekazettán. Meg is lett az eredménye. Annyira elbűvölt bennünket a new media, hogy napokig be se kapcsoltuk a magnót, se a lemezjátszót. Hogy hányszor néztük meg a 101 kiskutyát, a Vukot, a Ludas Matyit meg a Bátor Lovacskát? Megsaccolni sem tudom. Annyi bizonyos, hogy huszonakárhány év után is tudok belőlük szó szerint idézni, és bármelyik tesóm csípőből tudja folytatni az adott a jelenetet.
Szerintem ez a kollektív tudatalatti.
Akinek ma már nincs tévéje, mert az internet korában minek: Hovanyecz Teréz
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: