Tudok varrni, stoppolni, horgolni, kötni, hímezni… Hát, Kossuth-díjas vagyok, hogyne tudnék! – mondta Eszenyi Enikő egy beszélgetés végén, amiből az is kiderült, a színésznőnek rettentő egészséges önértékelése van, és sok minden más, amit egy Kossuth-díjas művésztől nem várnánk nyilvánosság előtt.
Nemrég ismételt az egyik tévécsatorna egy februári beszélgetést Eszenyi Enikővel. Hiába, egy ilyen híresség, akit régóta kedveltem, ott marasztalt a képernyő előtt. És bár egyébként is szeretem a beszélgetős műsorokat (ez már csak korral jár), Eszenyi mégis valami több, valami más, valami különleges, aki miatt talán egy meccsről is átkapcsolok a másik csatornára. Legalábbis így voltam ezzel korábban. Mégpedig azért, mert láttam őt csillogó végzet asszonyaként, láttam megfáradt takarítónőként, láttam magyar és külföldi darabban, és néztem már rendezését is színpadon. Örültem, amikor sikerrel pályázta meg a Vígszínház igazgatói székét, és fel voltam háborodva, amikor ezt a széket a politika el akarta tőle venni. Aztán elmúlt években olyan élményeket is szereztem a Vígben, ami kicsit lankasztotta lelkesedésemet. Előfordult, hogy hosszasan tépelődtem, tényleg oda szeretnék-e aznap este színházba menni. Valahogy olyan érzés fogalmazódott meg bennem, hogy az élvezhető, mély vagy szórakoztató előadások egyre inkább absztraktabbaknak adják át helyüket, és az egyszeri néző már nem is igazán tudja élvezni. Ráadásul a katarzis is elmarad. Mintha néhány rendezés kifejezetten a szakmának szólna.
A művész
Tény, hogy Eszenyi Enikő egyike azoknak a művészeknek, akik rengeteget dolgoztak, és rengeteget tettek le az asztalra már eddig is. Energiái kifogyhatatlannak tűnnek, talán ezért is magától értetődő számára és már a közönség számára is, hogy ő mindenbe belekóstol, mindenbe belevág, mindenben helyt szeretne és tud állni, amire épp rábök. 1983 óta folyamatosan játszik színpadon és 1991-től rendszeresen rendez. Ma már nem csak a magyar színházi világ ismeri őt, de a környező országokban is ismertséget szerzett. Tulajdonképpen igazgatói posztja koronázta meg szakmai karrierjét, és azóta mondhatjuk azt, Eszenyi átitatja a magyar kulturális életet. Ő mindenhol jelen van, mindenhova elér, nem lehet megkerülni, ezermester és polihisztor…Persze, ezek a jelzők csak arra szolgálnak, hogy hozzávetőlegesen el tudjuk őt helyezni a világban. 2016-ban nem véletlenül választotta őt a Forbes a legbefolyásosabb nőnek a magyar kultúra területén. Kapott Kossuth-díjat és Jászai Mari-díjat, kitüntették a Magyar Köztársaság Tisztikeresztjével, és a többi, és a többi. Erős túlzással csak Oscar-díjra nem jelölték. Tiszteletre méltó teljesítmény, igazi érték és példakép. Csak hát…
Az ember
Csak hát mindeközben ember is, akinek gondjai vannak, aki el van havazva, aki esetleg magányos, aki bal lábbal kel fel, aki túlvállal. Aki szakmailag sikeres, de talán az emberi kapcsolatokban kevésbé. Magánéletéről keveset nyilatkozik, de a bulvár rendszeresen cikkezik róla. Tudni lehetett élete szerelméről, akivel 18 évig voltak házasok, és aki tragikus körülmények között hunyt el fiatalon. Megannyi történet, történés, öröm és bánat. Mint minden ember életében. És mégis, ő ebben is más. Közéleti személyiség, aki állandó reflektorfényben van. Ez felelősség is egyben. És ha már ezt az életet választotta, egyszerűen nem teheti meg, hogy félvállról vegye társadalmi szerepét. Mert ő már intézmény. Véleményformáló, értékteremtő, és példamutató, jobban mondva, példamutatónak kellene lennie.
Mai meglepetés vendégünk…
Sajnos, a tévés beszélgetés közben percről percre foszlott le róla minden máz, tekintély, misztikum. Eszenyi a szakmájának él, Eszenyi önmagának él, és mintha mindent e szerint mérne. Talán művészként alázatos… És vajon emberként? A közönség előtt felvett beszélgetésre szinte a reptérről esett be. Külföldi fesztiválokat látogatott végig feszített tempóban. Jetlag-ben szenvedek, mondta, mintegy magyarázatként, miért annyira fáradt, és esetleg öntudatlanul is felvezetve, miért viselkedik egy órán keresztül “öntörvényűen”. Mert Eszenyi ezt is megteheti. Meglepő nyitás volt tőle, amikor a saját szakmájában szintén névvel bíró újságírónőt átültette a vendégeknek fenntartott kanapéra, és ő beleült a kérdező foteljébe. Mert Eszenyi profilja úgy jobb. Jó, hát ez egyszer mókás is lehet.
Csakhogy az anomáliák folytatódtak. Őszintén nem szívesen vallott magáról, inkább a közönségnek adomázott, és igyekezett megvillantani előadói tehetségét és humorát. A színésznő arról mesélt, hogy a Jóembert keresünk című Brecht darabban öregemberré maszkírozták, és hogy szokja a maszkot, végigment a színházon. Érezte, félnek tőle a kollégák. Az újságírónő leütötte a magas labdát, visszakérdezett, hogy ezt csak akkor érezte, amikor abban a jelmezben volt? Eszenyi erre nem tudott és valószínűleg nem is akart sem normálisan, sem elegánsan reagálni. Egyszerűen bemutatta ország-világ előtt a középső ujját. Mit lehet tenni? A hasonló trágárnak nevezhető megnyilvánulásokat csak nevetéssel lehet elütni. Ez is történt. Én viszont nem tudtam ezen nevetni, értetlenkedtem és felháborodtam. EZT MÉG Ő SEM TEHETI! – csattantam fel. Pedig megtehette…
Az újságírónő a beszélgetés előre szerkesztett váza szerint haladt. Különböző kedveskedéssel és játékkal is készült. Szerette volna olyan szituációkba helyezni a színésznőt, amelyekben Eszenyi emberi oldaláról többet tudhat meg a közönség. Ezeknek a szituációknak azonban láthatóan egy ember nem örült. Eszenyi. Szabotált, amit lehetett, és megjegyzéseket tett. Mintha csak előre eldöntötte volna, nem lesz partner. Zöld teával kínálták, azt kifogásolta, miért nem férfi hozta be az italt. Meghívott vendégként a tangómestere egy hűtőmágnest hozott neki Argentínából. A színésznő rögtön azt firtatta, szerinte ő az egyetlen a világon, aki nem gyűjt olyan kacatot. Meg szerették volna tangóztatni (utalva a nagy sikerű Combok csókja című előadásra), de Eszenyi áterőszakolta a táncot az újságírónőre, miközben kikacsintott a nézőkre, ő milyen jófej, és mennyivel jobb, ha nem ő táncol. Képválasztó játékra invitálták, ő az olyan játékokat ki nem állhatja. Végezetül arról beszélgettek, már fiatalon is stílusosan és extravagánsan tudott öltözködni, abból válogatva a ruhákat, amit fellelt, de az erre kitalált játékban is száj húzva vett részt.
De mégis erőt vett magán. Ez egyszer. Ekkor már ő is érezte, mindent ő sem utasíthat vissza. Flegmán, unottan, kényszeredetten turkált a kosár ruha között. Azzal sem tudott mit kezdeni. Csak varrónői zsenialitása menthette volna meg a helyzetet. Tudok varrni, stoppolni, horgolni, kötni, hímezni… Hát, Kossuth-díjas vagyok, hogyne tudnék! – mondta, és a közönség tapsolt. Mert Eszenyinek a legfontosabb, a taps, az elismerés, a nézők szeretete, és önmaga igaza – fogalmazódott meg bennem a gondolat. És azon töprengtem, vajon Eszenyi tisztában van-e azzal, az ő megítélésében ez az egy óra milyen károkat okozhatott. Egy Kossuth-díjas színművésznek ugyanis ebben a végletekig eltorzult országban még inkább feladata a példamutatás, mint valaha!
Írta: Födő Tamás
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!