Vannak olyan meghatározó színházi élmények, amelyek beleégtek a retinámba és ezért örökre emlékezni fogok rájuk. Pedig úgy jöttem ki a színházból, ennél pocsékabb előadást rég láttam. Ezzel az élménnyel, ugye, nem vagyok egyedül?
Az emberi lélek és agy örök rejtély. Azokat a dolgokat is elraktározza, amik valamilyen szinten fájdalmat okoztak neki. Hát így vagyok ezzel én is néhány színházi előadás esetében. Bár fájdalmat okoztak, mégis emlékszem rájuk. Csak nem Stockholm-szindrómás lettem? Ők a fogva tartóim, és évek alatt megszerettem őket? Na jó, eléggé elrugaszkodtam a szimpla mondanivalómtól. Nézzünk néhány bűn rossz előadást, amik most is elevenen élnek bennem.
Radnótiban
Nehéz belecsapni a lecsóba, azaz eldönteni, melyikkel kezdjem. Egyik borzalmat sem szeretném megsérteni, de választanom kell. Szóval, emlékszem, mennyire büszke voltam, soha az életemben nem jöttem ki színházból szünetben. Jó, lehet, hogy megfordult a fejemben, de nem léptem a tettek mezejére. Ez a lelki gát akkor szakadt át, amikor a Radnóti Színház Spam operettjére beültem. Úgy vettem a jegyet, a Radnótiban rossz darabot még nem láttam. És ha Hajós András is benne van, tutira vicces lesz. Jól fogok szórakozni.
Ez a prekoncepció néhány perc után kezdett bennem átalakulni gyanakvássá. Biztos ilyen lesz végig? Nem csak egy felvezetés, és majd hirtelen váltással meglepik a nézőt, akinek végül önfeledt mókában, kacagásban lesz része? Hát nem, ezek komolyan gondolják – súgtam oda a barátaimnak. Tulajdonképpen az volt az érzésem, mintha egy amatőr színtársulat hakniján lennék egy vidéki idősek otthonában. A történet bárgyú, a dalok élvezhetetlenek, és a színészeknek nincs hangjuk. Szegény Kováts Adél, olyan sokra tartottam. De be kellett látnom, mindenkinek vannak gyenge pillanatai. A színésznő épp az egyiket produkálta. Nem is értettem, mint igazgatónő, hogyan engedheti meg a színháznak, hogy ilyen irányba menjen. Erre van más színház is (de azt a következő élményemnél nevesítem majd). Mégis ott volt előttem az a valami, ami egy elbaltázott operettszerűségre hajazott, de még a Csárdáskirálynőn is sokkal többet szórakoztam, mint a Radnóti Színház előadásán. Kész voltam, már a jegy ára sem számított, csak szabadulni akartam, ki, a friss levegőre.
József Attilában
Másik feledhetetlen szörnyűséget akkor éltem át, amikor néhány pillanatnyi mérlegelés után elhatároztam, csak elmegyek már a József Attila Színházba. Tudtam, mégiscsak népszínházról van szó, ahova vasárnap délután nem a magamfajta sznobok járnak kikapcsolódni. De adnom kellett egy esélyt ennek a színháznak is. Meg persze Vágási Ferinek, akarom mondani, Nemcsák Károlynak is. Talán le kéne vetkőznöm az előítéleteket – bátorítottam magam. És a bátorítás sikerrel zárult, befizettem barátaimmal a magyar színháztörténet egyik klasszikusára, az első magyar musicalre, amelynek dalai néha egy zenekar tolmácsolásában köszönnek vissza (mint például Búcsú Budapesttől Rúzsa Magdi előadásában). Egy szerelem három éjszakája.
Hát igen, ismét nyugdíjas klubban éreztem magam (ezzel a megállapításommal nem a nyugdíjas klubokat szeretném minősíteni, csak azt a szakadékot érzékeltetném, ami az én évjáratom és a közönség átlag életkora között terpeszkedett). De tulajdonképpen nem a nézőkkel volt a gond, hanem azzal, amit és ahogyan színpadra vittek. Hiába hittem, majd olyan nevek, mint Piros Ildikó és Benkő Péter (akik gyermekkorom filmekből és színpadról ismert nagy nevei) elkápráztatnak, valójában régi fényüknek örültem és nem annak a teljesítménynek, amit a zenés darabban nyújtottak. Két felvonás nyűglődés és unalom, ennyi maradt meg bennem, és Nemcsák Károly modorossága. A többi már történelem. Összeszorított fogakkal vészeltem át azt a bő két órát, miközben cinkos mosollyal kerestem barátaim tekintetét, akik arcán szintén ott bujkált a kacagás. Legszívesebben hangosan hahotáztunk volna a helyzet groteszkségén.
Operettben
Milyen érdekes, de most kapok észbe, a harmadik legsúlyosabb kínszenvedésem szintén egy zenés darabhoz kötődik. Holott nem a zenés darabokkal van problémám, mert szívesen nézek meg musicalt, operettet, operát. Ha jó! Úgy tűnik, szeretek melléfogni, mert az Elfújta a szél az Operett Színházban nem jó… Persze, őszintén bevallva itt még csak várakozás sem előzte meg az előadást, nem örültem előre senkinek és semminek, nem tapsikoltam, hogy végre, én is megnézhetem ezt a darabot. Annyit tudtam róla, hogy az a francia zeneszerző, Gérard Presgurvic írta a zenéjét, aki a túldimenzionált Rómeó és Júlia musical dalait is jegyzi. Igaz, hogy a Rómeó és Júliát nem láttam színházban, csak egy francia verziót dvd-n, de én annyiból is meg tudtam állapítani, hogy a musicalnek egyetlen élvezhető dalbetétje van, amit a rádiók is sokáig nyomattak. A többi dal egyik fülemen be, a másikon ki. Ezek után az Elfújta a széltől sem vártam többet. És sajnos, félelmeim beigazolódtak. Ha nem olvastam volna a regényt, ma már fogalmam sem lenne, miről szól a musical. Egy-egy élvezhető énekhangon kívül annyi emlékem maradt, hogy társaimmal hol a szék karfáját kapartuk kínunkban, hol a homlokunkat csapdostuk, a többit elfújta a szél.
Katonában
Mivel nem lenne fair a zenés darabokkal szemben, ha csak közülük pécéznék ki bűnbakokat, zárásként egy klasszikus Molière művet állítok pellengérre. Így áll helyre a harmónia. Ráadásul napjaink egyik nagyra értékelt szellemi műhelyében csúsztak félre a dolgok, a Katonában. Ezért azt a színházi estét kettős csapásként éltem meg: úgy elrontották egyik kedvenc drámaíróm vígjátékát abban a színházban, amit egyébként nagyra értékelek, hogy napokig csak hápogni tudtam. Ha csak megszólalt a darab egyik főszereplője, az idős gyám, azaz Máté Gábor, rögtön elaludtam. Mindig oldalba kellett böködni, nehogy horkolásommal zavarjam meg az előadást. De a többi szereplő is súlytalanul lebegett a világot jelentő deszkák fölött. Még Jordán Adél is. Hiába, ebben a szolgálólány szerepben neki sem tudtam örülni. Talán ha a Puszi zenekarral énekelt volna… De sajnos, nem így történt. Závada Péter szövegét (a szöveg nyersfordítás alapján lett átírva) nem találtam sziporkázónak, sem Ascher Tamás rendezését. Mintha minden összetevő hiányzott volna, ami egy Molière vígjátékot sikeressé tesz. Egy valami azonban kétségtelen elnyerte szimpátiám: ennek az előadásnak is vége lett.
Írta: Födő Tamás
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!
Kommentek