Vannak helyzetek, amelyekre nem lehet felkészülni. Amikor megtudod, hogy a barátod gyereke meghalt. A másik viszont megszületett. Olyankor nehéz jól reagálni.
“Maria már nem terhes.”
Hebegek-habogok, kapkodom a levegőt. Dehát Maria szeptember elejére volt kiírva az ikrekkel. Most meg május vége van. Akkor az azt jelenti, hogy…?
Képek cikáznak a fejemben vadul. A megismerkedésünkről. Maria kislánya, Viktoria októberben érkezett a csoportunkba. Szemüveges, csetlő-botló pici lány, akit a fiam azonnal gyámolítani kezdett. Mariaval délutánonként nem egyszer, nem kétszer álltunk mellettük megadóan, mert nem bírtak kibontakozni az ölelkezésből. Egyszer hirtelen felindulásból meghívtam Mariat kávézni. Valamikor úgyis nászasszonyok leszünk! Innen pedig nem volt megállás. Hol ők szaggatták nálunk az adventi mézeskalácsot, hol mi etettük náluk a szárazföldi teknősöket. A gyerekek kapcsolata egyre szorosabbá vált, időnként az esküvő is szóba került. Részemről a szerencse. Maria lényegesen fiatalabb és szebb nálam, mégis ő az első német nő, akinél úgy érzem: egyszer talán barátok is lehetünk.
Egy fagyizással egybekötött játszótéri szeánszon súgta a fülembe a nagy hírt Viktoria: nyár végén testvére születik, és mindjárt kettő. Ezután a találkozásaink a tesóvárás jegyében teltek. Viktoria lelkesen tologatta az ikerbabakocsit, amit az internetről rendelt a mamája. Gregor, a reménybeli nagycsaládos apuka pedig körbevezetett a padlástéren, amit a saját kezével kezdett átalakítani a bővülő családnak. A legszebb emlék mégis az, amikor egy kiskocsival húztuk a gyerekeket a parkban, és jót nevettünk a gondolatra, hogy a fiam hamarosan már nem fér be, mert kell a hely az ikreknek.
Ez most, ezen a verőfényes május végi napon mind eszembe jut. Közben valami rettenetesen rossz érzés szorongatja a gyomromat, sírás kerülget és egy értelmes szót nem bírok kinyögni. Ekkor tűnik csak fel, hogy a mindig vidám, mindig humorizáló apuka tekintetéből megfoghatatlan szomorúság árad. Gregor, a kétméteres, hatalmas mackó megvert seregként tornyosul előttem. Bár odakint tombol a kánikula, ő fekete inget és fekete nadrágot visel. Mivel látja rajtam, hogy megszólalni most egy darabig nem fogok tudni, így folytatja:
“Mariat múlt héten erős görcsökkel vitte be a mentő a kórházba. Életveszélyes állapotba került, azonnal világra segítették az ikreket. A kislányunk nem élte meg a reggelt. A fiunk inkubátorban van. Maria tegnap óta otthon lábadozik.”
Állok földbegyökerezett lábakkal, fekete karikák ugrándoznak a szemem előtt. Nem, nem fogok sírni. Nem most és nem itt. Nem itt, az ovi folyosóján, a gyerekeikre várakozó szülők gyűrűjében. Nem most, a gyászoló apuka szeme láttára, akinek más se hiányzik az életéből, mint egy zokogó hisztérika. Aki a legszívesebben azonnal belefúrná az arcát a nagymackó mellkasába.
De nem. Próbálok erős lenni. Valami szépre gondolni. Gondolj! Gondolj! Gondolj! Lassan, nagyon lassan kúszik be az agyamba egy fénysugár. Egy gondolatfoszlány csupán, mégis úgy kapaszkodok bele, mint hajótörött az utolsó deszkába.
Ha remegő hangon is, ha nyelvtanilag kesze-kuszán is, de végre kipréselem magamból:
“Fogadd őszinte részvétemet! De, bocsánat, ne haragudj, jól értettem, ugye…akkor neked született egy fiad! Sok szeretettel gratulálok!”
Az apuka arcán megkönnyebbülés ömlik el, no lám, végre megértettem a lényeget. Büszke mosollyal kapja elő a telefonját és lelkesen mutogatja a képeket a trónörökösről. Majdnem, mint a sima újszülöttekről szokás.
Közben nyílik a csoportszoba ajtaja, jön ki a fiam, kézen fogva vezeti kismenyemet. Rá van írva az arcukra, hogy gondolatban már az oltár felé lépdelnek. Bennem pedig felcsillan a remény, hogy mégis lehet mosolygós vége ennek a posztnak.
Lehet? Lehet.
Hogyne lehetne?
730 grammnyi boldogsággal jobb hely lett a világ.
Aki időnként hiába keresi a szavakat: Hovanyecz Teréz
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!