Három nővér Budapesten

Az én generációmnak a Három nővér szinte kultikus darab, illetve olvasmány, illetve paródia. 3 in 1. Sokféle élethelyzetben visszaköszön. Ezért is mentem kételyekkel az Örkény Színház előadására. Féltem, hogy halálra röhögöm magam.

“Tengerparton áll a tölgyfa, aranylánc csüng az ágain…” – visszhangzik fejemben ma is ez a sor, ha a Három nővérre gondolok. Abban a szerencsében vagy szerencsétlenségben volt részem, hogy először a paródia jutott el hozzám gyerekkoromban. Azóta is nagy kedvencem Körmendi János, Márkus László és Haumann Péter alakítása. Azóta is mindig megnevettet a jelenet, semmit nem vesztett fényéből. Harminc-egynéhány éve azt hittem, a humoros átirat elszakad az eredeti darabtól, Csehov drámáját csupán alapnak használja, hogy kifigurázza a 19. század végi, 20. század eleji orosz életet, gondolkodást, a csehovi embertípust.

Azután kezembe került az eredeti mű, természetesen, mint kötelező olvasmány. Hitetlenkedve merültem bele a sorokba, amelyek néha szóról szóra egyeztek a paródia dialógusaival. Nem bírtam ki  nevetés nélkül, fejemben Körmendi, Márkus és Haumann kéz a kézben ugrabugrált. Ez Csehov Három nővére? Pontosabban, valójában ez Csehov Három nővére! De a paródia megsemmisítő csapást mért az eredeti csehovi mondanivalóra és humorra. Akkoriban gyorsan le is kapták a színpadról az eredetit, mert a közönség hahotázott a nézőtéren. És nem azért, mert Csehov úgy akarta.

Az Örkényben

Ilyen előzmények után bármikor tűzte műsorára egy színház a darabot, azonnal egy vészcsengő kezdett csörömpölni agyam egy szegletén: vigyázz, nehogy csalódj! Ezért inkább kerültem a színházi élményt. Egészen mostanáig. Szembe kellett néznem félelmeimmel. Fenntartásokkal ültem le a nézőtéren. Mi lesz, ha nem tudom komolyan venni a színészeket? Mi lesz, ha mindig Körmendit képzelem Irina helyébe? Mi lesz, ha mindig azt hallom magamban: Mása, ne fütyülj? Mi lesz, ha Csehovot unni fogom? (Bár miután Csehovot általában szeretem, ezt a kérdést el is hessegettem.) A sok-sok feltételes kérdésre hamar megkaptam a válaszokat.

A darab elkezdődik, a színpadon körbe padok, középen asztal székekkel. A három nővér, Olga, Mása és Irina mécsessel kezükben több szólamban dúdolnak. Mása mécsese véletlenül lecsöpög, ezért Tenki Réka kizökken egy pillanatra szerepéből, bár ezt csak a rutinosabb nézők szúrhatják ki. Gyorsan leül, miközben nevetését igyekszik palástolni. Azután az események elindulnak. Csehovot újra fordították, közelebb hozták az eredetihez, és a mai nyelvezethez (jóllehet egyes kritikusok épp azt a pluszt hiányolták, amit Kosztolányi beletett, aminek személy szerint én nem érzem hiányát). A szöveg épp ezért minden mondatában felfogható, emészthető. A színpadképpel, kellékekkel sem vacakolt sokat a rendező. Az az asztal és a székek bőven elegendők. A kosztümök hűen tükrözik a szereplők jellemét.

3 nővér + 1 báty

Olga tanítónős, a munkás életbe beleszokott, beletörődött, aki már nem tiltakozik sorsa ellen. Bár a feje néha belefájdul az iskolai dolgozatokba, a valóságba. Ez a maga köré épített burok akkor repedezik meg, amikor Versinyin ezredes színre lép, és visszahozza az ifjúság álmait Moszkváról. Mégis ő az aki végig saját valóságukban marad, észhez téríti kapálózó nővéreit. Előzetes élményeim és ismereteim ellenére Olga ebben az interpretációban nem egy szürke, semmitmondó figura. Takács Nóra Diána igazi jellegzetes karakterré formálja, olyan megjelenéssel, hanghordozással és mondatokkal, ami egy kölykeit védő anyatigrishez közelíti. Nem hiába övé a zárómondat is: Élni fogunk!

Mása nagyvilágibb, többre vágyó nő, aki 18 évesen fejest ugrott egy házasságba, mert azt hitte, nem mindennapi férfihoz ment feleségül, aki elmenekíti őt a szürkeségből. Tévedett és csalódott. A katonákkal együtt megjelenő Versinyin újabb kiutat jelenthet számára. Közte és az ezredes között fellobban egy láng. De hogy ez igaz láng-e vagy csak mindkettejük menekülése saját életüktől, nem lehet tudni. Mindenesetre az sem hoz megváltást se Másának, se Versinyinnek. Moszkva, azaz a boldogság továbbra is elérhetetlen álom marad.

Irina folyton változik, ahogy idősebb lesz és érik, komolyodik, majd rájön, az élet mégsem olyan rózsaszín, ahogy azt remélte. Zsigmond Emőke játéka az első felvonás feléig nem éri el célját. Erőtlen és hiteltelen, mint maga a kislány, akinek a bőrébe bújt. Majd érdekes változáson megy át. Ahogy a sportoló is bemelegszik a mozgással, ő is úgy rázódik bele szerepébe. Végül mégis elhiszem neki, hogy ő Irina, aki meg van róla győződve, a munkában fogja megtalálni a boldogságot. Elhiszem, hogy csalódnia kell, mert olyan munka nem létezik, ami számára maga lenne a boldogság. Mert a munka sokkal földhöz ragadtabb dolog, mint ahogy Irina képzeli.

És ott van még Andrej, a nagy Andrej, a lányok bátyja, a család jövőjének záloga, aki egyre lejjebb csúszik, végül háziköntösben, mackónadrágban szaladgál. Mert végül belőle sem lesz nagy tudós, ő sem vált meg senkit, még saját magát sem. Megreked a vidéki pocsolyában a felesége uralma alatt. Egyszóval senki sem jut Moszkvába, senki sem lesz boldog. Mindenki vegetál és magatehetetlen. Talán azért is, mert sosem az kell nekik, ami van, hanem az, ami nincs, de talán lehetne.

Konklúzió

De ezen a groteszk magatehetetlenségen mégsem tudok sírni. Csehov sem szerette volna. A nevetéssel többre megyünk. Talán Bagossy László rendezőnek is ez lehetett a véleménye, ezért is helyezett zenészeket a színpadra, és adagolt zenei betéteket a szöveghez. A rendező arányérzékét dicséri, hogy a zene nem öncélú, hanem a szöveget szolgálja. És amíg azon töprengek, Bagossy újraértelmezte a Három nővért, és mégis hű maradt Csehovhoz, azon kapom magam, a darab minden pillanatát élvezem. A nagyjából negyedórás önreflexiók végeredménye pedig engem is meglep: nahát, egyszer sem jutott eszembe a paródia! Nahát, én most tényleg azért nevetek, mert Csehov és a rendező úgy akarta!

 Írta: Födő Tamás

Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!