Úgy hallottam, Magyarország jobban teljesít. Ebben lehet valami igazság, az utcán több a bolond.
Álmosan zötykölődök a 4-6-os villamoson, csak néhány megálló a munkahely. Fejemben az jár, milyen jól fog esni egy második kávé, attól tuti felébredek. Az élet azonban másik ébresztővel kedveskedik: egy ordító férfi száll fel a villamosra, végigrohan a szerelvényen, akit lehet, vegzál, épp hogy nem üti meg az utasokat, majd egy másik megállóban lepattan. Ezt megúsztam, gondoltam, és azon kezdek töprengeni, mit csináltam volna, ha nekem jön. Ezt a gondolatomat azonban nem tudom végigvinni, mert a dermedtségből egy énekhang ráz fel.
Új megálló, új bolond. Egy nő nézi magát még a megállói hirdetőtábla üvegén. Húzkodja, egyengeti a haját, megsimogatja az arcát, mintha csak otthon álldogálna az előszobai tükör előtt, indulásra készen. Azt képzeli talán, hogy állásinterjúra megy vagy randira. A kirobbanó formától azonban messze van, az csak az ő fejében létezik. A villamos épp zárná az ajtókat, ő megfordul, és még gyorsan beugrik a résen. Turkálóból összeválogatott szoknya és blézer lóg rajta, kopott válltáska az oldalán. És sugárzó arccal dudorászik. Hamar leveszi, hogy végre közönsége is van. A dúdolás nem elég. Most vagy soha! Itt a lehetőség, hogy megmutassa tehetségét: I’m on the highway to hell, on the highway to hell… – énekli teli tüdőből. Mi a fene? AC/DC? És akkor beugrik: lehet, hogy Rúzsa Magdinak képzeli magát a Megasztár műsorában? Csak hát a zajos siker elmarad, amit ő is érzékelhet, mert leszáll a következő megállóban. Ám ott nincs publikum, ezért meggondolhatja magát, és egy másik ajtón gyorsan visszasiklik. Ad magának még egy esélyt.
Csakhogy azt az esélyt máshol kellett volna megkapnia. Egy olyan neves intézményben, amit 10 éve egy tollvonással zártak be, és ami azóta is hiányzó fogaskerék a rendszerben. Egy olyan nélkülözhetetlen intézményben, ami lassan 150 éves lehetne, és amely a kezeltek számára már-már otthon, a szakmának tudományos kutatóműhely is volt egyben. 1868-ban nyílt meg Magyar Királyi Országos Tébolyda néven, e korban gyökerezett meg a közhiedelemben úgy, mint A BOLONDOK HÁZA. A Lipótmező szimbólum lett. 1898-ban nevét Országos Elme- és Ideggyógyintézetre változtatták, végül Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) néven működött egészen 2007-es bezárásáig. Akkor a hosszú évtizedek alatt kialakult és jól működő rendszer egyszerre fejét vesztette, és számos szakember, számtalan beteg került az utcára. Természetesen hivatalosan átszervezés történt, szétosztották a kórházi ágyakat, betegeket, orvosokat a többi, pszichiátriai és neurológiai osztályt működtető egészségügyi intézmény között. Valójában az OPNI-ban dolgozók, gyógyulók és az átvevő intézetek számára egyaránt előnytelen, sőt káros volt ez a bezárás. Az épületet pedig azóta sem hasznosították.
Ahogy a bezárás idején megszülető cikkekből, interjúkból, értekezésekből kitűnik, az átmenetet a szakmai testületek bevonása nélkül kalapálták össze (máshogy nem lehet nevezni egy olyan tervet, ami inkább gyorsan összedobott tákolmány). A Lipót nem szimpla bolondok háza volt, egy komplex intézmény és tudományos műhely. Egy 2008-ban a medicalonline.hu oldalon publikált írás szerint “noha az intézetnek mindkét fő szakmai területe, a neurológia és a pszichiátria is hiányszakmának számított, évtizedeken keresztül meg tudta őrizni orvosait annak ellenére, hogy Európában tárt karokkal és többszörös bérekkel várták őket. Kiváló nemzetközi kapcsolatrendszerének köszönhetően azt is el tudta érni, hogy külföldi képzésre kiküldött rezidensei hazatérjenek”.
Az átvitt értelmű ledózerolást követően a szakembergárda a szélrózsa minden irányába szétrajzott. Sokan magánpraxist nyitottak, mások egyéb egészségügyi intézményben találtak állást, mint például a Nyírő Gyula Kórház, amelyet félig-meddig az OPNI utódjának próbáltak tekinteni. Igazság szerint azonban soha nem tudta betölteni azt a funkciót, amit korábban az OPNI. Az ágyszám kevesebb, és annak is csak egy része pszichiátriai. És hiába igyekeznek a járóbeteg-ellátást fejleszteni, vannak olyan betegek, akiknek állandó környezet és felügyelet szükséges. Ezek a betegek annak idején Lipótmező állandó lakói és sok esetben szinte alkalmazottai voltak. Nem csupán páciensként éltek az intézményben, de ott is dolgoztak: gondozták a kertet, egyéb feladatokat végeztek, amely által hasznosnak érezhették magukat. Nem kallódtak el a számukra zavaros külvilágban, az utcán.
Szintén ebben az időszakban szociális munkások, gondozók jelezték, ugrásszerűen megnőtt a hajléktalan szállóra kerülő pszichiátriai betegek száma. Ha pedig a gondozottnak “szerencséje” volt, átkerült egy kórház pszichiátriájára, ahol a túlterheltség, szakember- és eszközhiány miatt mégsem kaphatta meg ugyanazt az ellátást, mint korábban. Ezért is történhettek ezeken az osztályokon olyan esetek, mint amiről például anno a hetek.hu online oldal is beszámolt: “egy drogindukált skizofréniában szenvedő hajléktalan a Szent János Kórház pszichiátriai osztályán egy éjjel megölte betegtársát. Elvileg ő is csak fokozott biztonságú osztályon fekhetett volna, mint az a másik társa is, aki eltörte egy gondozója lábát.”
Az állam tehát bezárta a Lipótot, szélnek eresztette a szakembereket, és elengedte a gondozottak kezét, azok pedig a nagyvilágban találták magukat, sok esetben minden támasz, felügyelet, segítség nélkül. Mint az a nő a villamoson, aki a saját valóságában Rúzsa Magdinak képzeli magát, és AC/DC nótát énekel a mélyen tisztelt publikumnak. És ki tudja, még hány hajdani és új páciens kószál az utcán, bújik meg a hajléktalanok között (akikről először azt feltételezzük, szimplán alkoholista), kerül időről időre valamelyik egészségügyi intézmény látókörébe csupán egy pillanatra, hogy másnap ismét elvesszen a tömegben? Hisz ha járni tud (vagyis járóbeteg), és nem muszáj bent tartani (márpedig ágyból, munkaerőből és állami pénzből sincs elég), akkor a civil életben a helye. Vajon hány pszichiátriai beteg jut végül az igazságszolgáltatás elé? Vagy éppen a parlamentbe? Mert ahogy egy képviselőnő megfogalmazta, az is komplett elmegyógyintézet. Nem csoda hát, ha ilyen állapotok uralkodnak az egészségügyben is. Mégiscsak fejétől bűzlik a hal…
Írta: Födő Tamás
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: