Mi hiányzik a legjobban a külföldön élő magyaroknak? A hazai ízek, tájak, illatok? A család? Nekem speciel a barátaim. Még akkor is, ha már találtam újakat.
Hányan is tántorogtunk már ki külföldre? Négyszázezren? Vagy többen? Számolja ezt még valaki? Vagy egyszerűen belenyugodtak az okosok, hogy London az ötödik legnagyobb magyarlakta város?
Mi két éve, jóval harminc felett, két óvodáskorú gyerekkel döntöttünk úgy, hogy inkább Németországban folytatjuk. Itt építjük fel az életünket, a baráti körünket. Új barátokat – igazi barátokat, nem ismerősöket – ennyi idősen otthon sem egyszerű szerezni, pláne nem idegenben. Még úgy sem, hogy a férjem igazából német. Csak kalandvágyból lehúztunk Magyaroroszágon hét évet. Az egy másik bejegyzés témája lesz, hogy miért vándoroltunk ki.
Az újépítésű lakónegyedünkben zsebkendőnyi méretűek a kertek, a növényzet még igen gyér, az egymás szájába látás, pardon, ismerkedés szinte garantált volt. Rengeteg a kisgyerekes család, ha mi felnőttek nem is, legalább a sarjak rögtön egymásra találtak. Bár az utcánkban gyakorlatilag nincs átmenő forgalom, meg amúgyis harmincas övezet, a fiúk csak a felügyeletemmel játszhatnak odakint. Más anyuka is így van ezzel. Napi egy-két órát tuti együtt töltünk az egyik vagy a másik, néha meg a harmadik szomszédasszonnyal. S ha már a szükség így hozta, beszélgetünk.
Helyzeti előny, hogy végtelenül kedves, befogadó emberekkel hozott össze a sors. Nyelvi akadály nincs, évtizedek óta gyűröm már a nyelvet. Elvagyunk, cseverészünk, receptet cserélünk, tippeket adunk olcsó iskolatáska vásárlásra, valakinél pedig tuti van ragtapasz, ha éppen adódik egy kis horzsolás. Mégis, minden egyes alkalommal eszembe jut, mennyivel szívesebben ácsorognék itt Mónikával, akivel még általános iskolában fogadtuk meg, hogy egymás gyerekeinek a keresztszülei leszünk. Vagy Edinával, akit három évtizede ismerek és szeretek, valamint a fiaink is imádják egymást.
A sors fintora, hogy egyikükkel sem találkoztunk napi szinten soha, pedig csak tíz meg húsz kilométer választott el egymástól, nem ezer. Jó, ha a havi, kéthavi találkozó összejött. Igazi közös programot meg nagyjából évi egyszer-kétszer sikerült szervezni. Ha éppen nem betegedett meg senki. Vagy nem csapott le zivatar az állatkertre. Jelen állás szerint évente kétszer találkozunk családostul, olyankor próbálunk mindent belesűríteni egy-két napba. A közös fürdetést, altatást, meseolvasást, a HÉV-múzeumot, a sárkányeregetést. Ja, meg a csajos beszélgetést abban a két percben, amíg nyugodtan pancsol négy fiú a medencében. Ne legyen senkinek illúziója, a gyerekek már a második napon kimerülnek a rendkívüli dózisú barátos programtól, nyűgösek, nyavalyognak, verekednek.
Szóval a földrajzi közelség mindent visz. Gyakorlatilag behozhatatlan előnyöket jelent egy kapcsolatban. Élvezem a spontaenitást. Csak úgy átcsöngetünk egymáshoz. Ráértek most? Kijöttök játszani? Amúgy a szomszédgyerekek valami miatt imádnak épp nálunk lenni. Számolatlanul sütöm a palacsintát, a gofrit, a muffint, hol a mi trambulinunkon ugrál hat gyerek, hol meg a szomszéd vízicsúszdájánal állnak sorban a porontyok. Miközben nagy elánnal lapátolom kifele a behordott homokot a nappalinkból, azon gondolkozom, tulajdonképpen boldog is lehetnék. Hiszen nem magányosodtunk el külföldön sem, zajlik az élet körülöttünk. Minden csak hozzáállás kérdése. De azért ez nem az igazi.
Akinek hiányoznak a barátai: Hovanyecz Teréz
Ha tetszett a cikk, ne fogd vissza magad, dobj egy lájkot és oszd meg másokkal is! Ha nem tetszett, oszd meg velünk! Színtiszta szórakozást pedig a Facebook oldalunkon találsz!