Kulturált sorban állás? Az meg mi?

Te hogy viselkedsz stresszhelyzetben? Higgadtan? Hisztérikusan? Bennem vasárnap nagyon felment a pumpa. Aztán olyat tettem, amin magam is meglepődtem!

Április első hétvégéje. Nyárias idő, tombol a 25 fok. Ezt a vasárnapot a jóisten is kirándulásra teremtette, mi pedig élünk a lehetőséggel. Két óvodás gyerekkel hegynek föl, völgynek le, hopp itt egy vár, na gyerünk, megmásszuk ezt is! Útba esik, nyilván. Hazafelé elcsigázottan piheg a hátsóülésen az aprónép, de azért egy fagyira még kaphatóak. Kis kerülővel ugyan, de a környék legjobb fagyizója felé vesszük az irányt.

Még a szokásosnál is nagyobb a tömeg a fagylaltos pult előtt, pedig egyszerre hat eladónál lehet sorban állni. Nem baj, ha már erre kanyarodtunk, tudunk várni. Már aki. Apa a két csemetével jobbra el, van ott egy hevenyészett játszósarok. Centiméterről centiméterre haladok. Próbálom memorizálni a családom rendelését, miközben újabb és újabb könyököket operálok ki az oldalamból, s térdeket a vádlimból. Panna cotta-latte macchiato a férjemnek, erdőmester-vanília a kisebbiknek, Oreo a nagyobbiknak. A pisztácia kifogyott, csokoládé nem is volt. Közel húsz perc közelharc után kerülök az eladó látómezejébe, de hol van ez még a szemkontaktustól?! Azt még ki kell érdemelni. Én viszont már a számban érzem a Sacher-fagyi ízét.

Ekkor förtelmes cigarettafüst lepi meg az agyamat, egy pillanatra levegőt sem kapok a pofámba fújt felhőtől. “Gyertek fiúk, nyissunk itt egy új sort!” – hangzik a bicskanyitogató mondat egy láthatóan szolin és fehérjeporon tenyésztett vezérhím szájából. Majd szelíd erőszakkal taszajt rajtam egyet, miközben rám kacsint! Számára teljesen nyilvánvaló, hogy a sármjával a világon bármit elérhet, de legalábbis én, a leharcolt harmincas anyu egyenesen a sors kegyeként élem meg, ha magam elé engedhetem őt meg a láncdohányos sleppjét.

Aranyapám! Neked fogalmad sincs arról, mennyivel feljebb pozicionálták bennem az anyatigrist mint az asszonyállatot! Tőlem két kimerült ovis várja a jéghideg gömbbe zárt csodát!

Kulcscsonttörést kockáztató vállbedobással adom tudtára rámenős barátomnak, hogy ma itt vagy engem szolgálnak ki előbb, vagy senkit. Válaszul kapok még egy füstfelhőt az arcomba, jut belőle a pult mögé is bőven. A passzív dohányzás ellen az eladócsaj is üvöltve tiltakozik, amire a bájgúnár szempillarebegtetéssel és szájcsücsörítéssel reagál. Bocsánatkérés nem hangzik el.

Ha prüszkölve is, ha köhögve is, de leadom a rendelést, majd a négy tölcsérrel bravúrosan egyensúlyozva török utat magamnak életem párjához. Közben szitkozódom nagyon hangosan, magyarul. Nem érti a célcsoport, lévén Németországban zajlik mindez. De legalább a dühömet kiadom. Ezzel sajnos csak magamat idegesítem fel, meg a családi program végét rontom el. Pofátlan hapsikám a haverjai élén eddigre már rég távozott, kezükben vaníliás shake, arcukon elomló mosoly. Látjátok, lúzerek, bennünket sorbanállás nélkül is kiszolgáltak!

Engem meg szétvet az ideg. Mert elvben, vagyis fejben nagyon megy ez. Ahogy a fiaimnak is tanítom minden egyes nap. Ha igazságtalanság ér, felemelem a szavam. Nem sütöm le a szemem, nem hunyászkodom meg, rendreutasítom az illetőt. Akkor is, ha nagyobbak, erősebbek es többen vannak nálam. De a valóságban csak a férjemnek puffogok még vagy egy órán át.

Nagyon haragszom. Főleg magamra. Hogy ezt szó nélkül hagytam. Ezt is.

Megígérem – de most már tényleg -, hogy legközelebb kiállok magamért! És mindenkiért, aki képes gyerekkel vagy anélkül húsz percet sorban állni egy nyamvadt fagylaltért!