TutiFrankó

Autómentes szigeten tettem rendbe a lelkem

Olyan jó néha elvonulni egy kicsit. Magunk mögött hagyni mindent, amit megszoktunk. Ami fáraszt, ami lemerít. Van egy hely, ahol eggyé válhatunk a természettel, és még a kényelmünkről sem kell lemondanunk. Csak az autónkról.

Langeoog szigete Németország észak-nyugati csücskében található, mintegy négy kilométernyire a szárazföldtől. A neve fríz eredetű,  hosszú szigetet jelent. S mivel nem közlekednek rajta autók, a németek számára már régóta a csend és a nyugalom szimbóluma. A magyarok közül viszont kevesen indulnak északra, ha tengerparti nyaralásra vágynak. Sokan csak a fejüket csóválták, amikor bejelentettem: a nyári szabadságomat olyan helyen töltöm, ahol nem garantált a jó idő, és a víz hőmérséklete ritkán haladja meg a 20 fokot. Pedig ennek is van előnye. Ezt a helyet például teljesen elkerüli a tömegturizmus. Ismerősökkel pedig szinte biztos, hogy nem fogok találkozni.

 

Eltávolodunk

Az önmagamra hangolódás már Bensersielben, a szárazföldi parkolóban elkezdődik. Itt kell letennem az autót, s kompra szállnom Langeoog felé. Vajon hogy bírom majd az egyéni mobilitás alapvető eszköze nélkül? A benzinszagtól és az autók zajától viszonylag könnyen búcsút veszek. Ahogy a hajó kifut a kikötőből, máris szembeötlik, hogy nem az Adriai-tengernél vagyok. Itt ugyanis érvényesül az ár-apály jelenség. Most éppen apály van, így azt is hihetném, hogy egy folyón hajózok lefelé. Valójában egy mesterséges csatornán haladok, az eredeti élettempómhoz képest csigalassúsággal. Ehhez még hozzá kell szoknom, azt hiszem.

Partot érve viszont szednem kell a lábam, ha nem akarok lemaradni a sziget kizárólagos tömegközlekedési eszközéről, a vidám színekben pompázó kisvonatról. Mintegy tízperces zötyögéssel jutunk el a sziget egyetlen településének vasútállomására. Innentől kezdve viszont a saját fizikai erőmre vagyok utalva. Szerencsére a benzinmentes haladásra egész iparág épült ki. Egymást érik a biciklikölcsönzők, jobbnál jobb drótszamarak közül választom ki a nekem megfelelőt.

Időutazás

Vöröstéglás utcákon, vöröstéglás házak között, vidám patakopogás kíséretében hajtok el a szállásom irányába. Aki ugyanis nem akarja a saját fizikumát próbára tenni, felülhet az Inseltaxira, vagyis egy tízszemélyes lovaskocsira. S ekkor kinyílik előttem a főutca. Hirtelen úgy érzem, mintha egy időgép a 19. század végére röpített volna vissza. Ilyen utcaképpel még soha, sehol nem találkoztam. A járdákat és az úttestet egyaránt a gyalogosok uralják, közöttük lavíroznak a biciklisek. A legnagyobb zajt a lovaskocsik kerekének surrogása csapja.

Forrás: mapio.net

Az időutazásról felállított elméletem azonnal romba dől, amint egy elektromos kisautó is áthajt előttem. Hát persze, az áruszállítást itt is meg kell oldani valahogy. Mert a közlekedést leszámítva minden nagyon is 21. századi. Pékségek, élelmiszerboltok, fagyizók, drogériák, sütödék és éttermek váltogatják egymást mindenütt, ameddig a szem ellát. Több mozi, egy élményfürdő és néhány szórakozóhely gondoskodik a teljes kikapcsolódásról. Egy végtelenül hangulatos tengerparti kisváros idillje bontakozik ki előttem, ahol igazán semmiben sem fogok hiányt szenvedni.

Irány a tenger!

Időközben a vendégházamhoz is eltalálok. Egy kellemes egyszemélyes apartmant foglaltam le még jó fél évvel ezelőtt. S bár rengeteg, különböző árfekvésű és komfortfokozatú szálláshely van a szigeten, érdemes időben foglalni. A házban és környékén minden adott az önellátáshoz, mégsem kárhoztatom magam arra, hogy ebben a gyönyörű környezetben órákat töltsek el a tűzhely mellett. Esténként tesztelem a városka különböző színvonalú és hangulatú vendéglátóhelyeit. Köztük azt az üvegcsodát is, amely a dűnék tetején áll, s ahonnan a legszebb a tengerbe bukó nap látványa. Ennek időpontját rendszeresen feltüntetik a napi menüt hirdető táblán. Napközben pedig a különböző étkezdék kínálatát kóstolom végig, ahol a tengeri herkentyűk mindig frissek, naná!

A kipakolással nem sokat bíbelődök, már alig várom, hogy lássam az igazi tengert. A szállásadóm ígérete szerint csupán néhány száz métert kell gyalogolnom. A véget nem érő kékségért persze csak meg kell küzdenem. Jobban mondva át kell magam verekedni a homokdűnéken, amik a hullámveréstől és a viharos áradásoktól védik a szigetet. A legtöbb helyen fapallók segítik a közlekedést. Körülöttem mindenhol a dűnerózsa nyílik, így valami egészen képtelen virágillatban érek le a fövenyre. A homokra lépve azonnal megszabadulok a cipőmtől, s mezítláb folytatom utamat. Mivel még mindig apály van, egészen hosszan kell kutyagolnom a víz kellemes érintéséig. Útközben megcsodálom az Északi-tenger strandjainak egyik jellegzetességét, a szivárvány minden színében pompázó strandkosarakat, melyek egyszerre nyújtanak védelmet a nap és a szél ellen.

Végre itt a víz. Hagyom, hogy a hullámok nyaldossák a lábfejemet, s egy hirtelen jött fuvallat belekapjon a hajamba. Kitárom a karom, s mélyeket szippantok a kellemesen sós levegőből. A tomboló szél átjárja a bensőmet. Feldob. Felemel. Felszabadít.

Meditatív állapot

Néhány nap alatt átadom magam a sziget hangulatának, kezdem kifejezetten kedvelni a lassú haladást. A környezet tökéletesen alkalmas a belső utazásra is. Például amikor a gáton sétálok a széllel szemben. Nehéz az előrejutás, ráadásul a nap is tűz. De én semmire sem gondolok, teljesen kiüresítem a bensőmet. Nem nézek hátra, hogy mennyit haladtam már, nem pillantok előre, hogy milyen messze még a cél. Csak itt és most van. És Én. Azt hiszem, ekkor érem el a legelmélyültebb állapotot az egész nyaralás során. Hasonlóan jó érzés jár át sárkányeregetés közben is. Mint egy kisgyerek valamelyik hollywoodi filmben. Csakis ő érezhet még ilyen boldogságot. Mint én akkor, ott a tengerparton, a két zsinórral a kezemben. Semmi sem számít. Csak az a fránya sárkány fent maradjon.

Igazán különleges élmény még túrázni a dűnék lankái között, a jól kiépített, vöröstéglás utakon. A tenger, mint egy játékos gyermek, hol eltűnik, hol újra előbukkan a látóhatáron. Kilométereket gyalogolok úgy, hogy egy lélekkel sem találkozom. A táj helyenként egészen holdbéli. A levegő oly tiszta, oly különleges aromájú, igazi lélekmasszázs. Kisimítja a ráncokat és az idegeket. Esténként az egésznapos fizikai erőfeszítéstől és az oxigéntúladagolástól fantasztikusan könnyen elalszom, és semmi sem zavarja meg álmomat.

Nehéz a búcsú

Persze, nem érdemes túl hamar ágyba bújni, hiszen itt északon nyár elején nagyon későn megy le a nap. Utolsó este kihasználom e kései világosságot, s a fáradtságot legyőzve teszek még egy sétát lefekvés előtt. A tájnak egészen egyedi hangulata van, mintha minden lilás árnyalatba burkolózna. Egy mesevilágban járok éppen, álom és ébrenlét között félúton. Ábrándozom, vágyakozom. Lehet, hogy ideköltözöm?

Nehéz elképzelni, hogy valakinek ez a teljesen megszokott, normális életszíntere. Pedig vannak néhányan. Langeoognak hivatalosan csaknem kétezer állandó lakosa van, a gyerekek akár érettségiig tanulhatnak a sziget iskoláiban. Furcsa, hogy nekik az a hétköznapi, amit én ilyen különlegesnek élek meg. A szmogmentes levegő, a csönd, a tisztaság, a tenger és a természet tapintható közelsége. A biciklisdugók és a lónyerítés. A végtelennek tűnő homokos part.

A sziget és vele a határtalan szabadság érzése már hazafelé, a kompon elkezd hiányozni. Hány nap is van még jövő nyárig?

 

Aki már egy hete csak a szigetre gondol: Hovanyecz Teréz

Az ügyeletes fényíró: Jan Helms

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!