TutiFrankó

Kisgyerekkel kirándulni az Alpokban? Naná!

Magas hegyek között, hol a tenger hupikék…ott bóklásznak a törpikék! Ovis kisfiúkkal bevállalós dolog az Alpokban csúcstámadást indítani, de aki mer, az nyer! Ezt a három túrát bármelyik kisgyerekes családnak jószívvel ajánlom!

“Anya, mikor érünk már oda? Jaj, úgy fáj a lábam! Apa, vegyél fel a nyakadba!” Így, ebben a sorrendben. Városnézésen, bevásárlás közben vagy egy sima erdei sétán ez a bombabiztos forgatókönyv. Úgy kb. az első száz méteren belül. Mi viszont túrázó népek vagyunk a férjemmel, úgyhogy idén szelíd erőszakkal lenyomtuk a családi kupaktanács torkán, hogyaszongya Alpok!

Zugspitze – strandolás és hógolyózás pár órán belül

Ha már csúcs, legyen a legmagasabb! A német Alpokban legalábbis 2962 méternél feljebb nem nagyon kapaszkodhatunk, a hegy fele így is a sógoréké. Mi Garmisch-Partenkirchenből indultunk a fogaskerekű Zugspitzbahnnal, életem legesleghosszabb alagútján araszoltunk fel. Ülni nagyon ajánlott, hacsak nem szeretnél szörfös/deszkás pozícióban egyensúlyozni jó fél órán át.

Odafent szokatlanul melegünk volt, feleslegesen erőltettem rá a fiúkra a pulóvert meg a hosszúgatyát. A hóvakság viszont egy nagyon is létező veszély, ami a gleccser és a szikrázó napsütés csókjából adódik. A vonatból kilépni csakis napszemüvegben!

A hótaposó csizma meg a vízálló kesztyű is adekvát viselet, hiszen óriási élmény egy forró nyári napon szánkózni, illetve hógolyózni! A csúszka kölcsönzése ingyenes! Ja, meg simán lehet rekonstruálni a kultikus jelenetet a Delta intrójából, amikor caplat Edmund Hillary:

A fogaskerekű végállomásán terül el tehát a havas élménypálya, de innen még van feljebb is. Érdemes a felvonóba pattanni és pár percet lebegni ég és föld között. Odafentről szerencsés esetben Münchent és Innsbruck-ot is lehet látni, bár ehhez a művelethez 180 fokot el kell fordulni.

Az igazi csúcsot az aranykereszt jelöli, amit az egyszeri kocaturista csak a kilátóból csodálhat meg. A feljutáshoz ugyanis alpinista cucc szükséges, hacsak nem vagy egy született Klein Dávid.

Ha pedig meguntad a magaslati levegőt, meg a pompázatos ormok látványát, irány a kiindulási hely. Ekkor ajánlatos a hótaposót strandpapucsra, a bélelt gatyát meg fecskére cserélni. A könnyű sétával elérhető Eibsee kristálytiszta hegyi tó ugyan, de a vize hívogatóan kellemes hőmérsékletű. Olyasmi alattomosan szúrós kövek vannak az alján, mint a horvát tengerparton, speckó úszócipővel nagy király leszel!

Strandolás után, vagy akár helyett is érdemes sétálgatni egy kicsit a tó körül, és el lehet csodálkozni, hogy Úristen, ott voltunk fent az előbb!

Fentről amúgy ez így nézett ki:

Oké, elismerem, ezen a túrán a munka oroszlánrészét gépek végezték helyettünk, így viszont hihetetlenül tartalmas napunk volt, tökre nyavalygás nélkül! Hóemberrel:

 

Partnachklamm – a szurdok, ahol a Gyűrűk urát forgatták

Legalábbis néhány elvakult lokálpatrióta szerint…de ha eljutsz ide, egy kicsit te is hobbitnak érzed majd magad, meglátod!

Megint Garmisch-Partenkirchenből indultunk, a régi olimpiai helyszín mellett tettük le a kocsit. Elismerem, az Eckbauerbahn nevű felvonó elsőre kissé ingatagnak meg reszketegnek tűnik. Én eléggé megrettentem, amikor megláttam, hogy nyitott. Végül kiderült, hogy biztonságos és óriási élmény a kétszemélyes kabinokkal utazni:

Forrás: bergleben.de

A negyedórás libegés alatt olyan elképesztő látványban volt részünk, hogy nem győztünk hüledezni, meg néha, amikor felocsúdtunk, kattintgatni (az a hegyes az Alpspitze, mellette felhőben a Zugspitze):

A végállomás 1230 méteren található, a jóhír pedig az, hogy innen már csak lefelé vezet a túraút. És pont ez a rosszhír is. Nagyon nehéz a gyerekeket megfékezni, hogy ne rohanjanak eszetlenül a lejtőn, akármilyen jól is esik. Így aztán alig maradt időm gyönyörködni, pedig volt miben:

Az egész kirándulás mesebeli tájakon át halad, hegyekkel és lankákkal megtűzdelve, a domboldalon tehéncsorda kolompol…lehet, hogy a Heidit is itt forgatták? Én minden esetre most kezdem kapisgálni, mit jelent az, hogy a cél az út. Pedig a cél igazából a patak:

Na, ez lenne olyan romantikus? Hát hol itt a szurdok? Ja, az a másik oldalon leledzik! Ezt skubizd meg:

A hegy oldalába vájt járaton át, ha belépsz, még elragadóbb látvány fogad:

Amúgy trükkösek a németek, az átjárás nem ingyenes, de a belépőt valami miatt a kijáratnál szedik. Addig is, élvezd a látványt:

A hegyi patak robaja már-már az elviselhetetlen zajszintig fokozódik, az állandóan csöpögő víztől pedig eléggé csúszós az út. Ja, meg azért áramlanak az emberek rendesen minden irányba, úgyhogy igyekeztünk az aprónépet szorosan magunk mellett tartani.

Ami nekünk jól jött: esőkabát, elemlámpa és vízhatlan cipő.

Mesebeli, vadregényes táj ez, amivel igazán nem lehet betelni. A történelmi hűség kedevéért hozzáteszem, hogy a szurdok kijáratától a parkolóig az út már nem olyan izgi. Jól szemlélteti ezt a tényt, hogy a négy éves fiam az utolsó kilométert az apja nyakában töltötte. De az azt megelőző nyolcat egyetlen nyikkanás nélkül végigmenetelte! Bónusz: Garmisch-Partenkirchenben van Németország egyik legszuperebb nyári bob-pályája, ott még simán belefér egy pár kör ebbe a napba! Aztán mondjuk ájulás…

 

Osterfelderkopf – az emberevő óriás mesés birodalma

Bármennyire is unalmas már, ez a túra szintén Garmisch-Partenkirchenből indul. Ezúttal a kissé nyelvtörő jellegű Osterfelderkopfseilbahn nevű felvonó alsó végállomásánál parkoltunk. A repkedés csak néhány percig tart, igyekezzük hát kigyönyörködni magunkat a lélegzetelállító panorámában, miközben felráncigálnak bennünket a szédítő 2000 méteres magasságba.

Itt van ilyen lyukas aljú kilátóterasz, tériszonyosoknak mérsékelt jókedvvel ajánlom:

Amúgy egy tök sima padról is szenzációs a kilátás, szóval ne törje magát senki feleslegesen:

Na, ha mindenki kicsodálkozta magát (és a jellemzően középhegységhez szokott magyar itt nagyon fog csodálkozni), induljunk el szépen lefele. Sok helyen murvás az út, szóval a fékevesztett rohanással itt is csak csínján bánjunk, bár csábít a lejtő:

A táj már önmagában is őrületesen ingergazdag, de a németek nem bízták a véletlenre a szórakozást. Az egész túraútnak adtak egy meseszerű keretet, amelyet időnként szép nagy táblákon mesélnek el nekünk (angolul is). A monda szerint élt itt a hegyek között egy emberevő óriás, aki rabszolgasorba taszított nem tudom én, hány szerencsétlent. Ez a hegyszoros éppen az ő birodalmába jelent belépőt:

Óriást nem, csak valami bombasztikusan apokaliptikus hangulatú völgykatlant találtunk:

Ilyen kényelmes kis függőszékekeben lehetett bámészkodni:

Hógolyóztunk is nyilván, ezt a geget nem lehetett kihagyni. Aztán valamikor indultunk tovább, várt ránk egy kis házikó, árnyékkal és pihenővel:

Azt imádtam ebben a túrában, hogy mindig lehet látni, hová tartunk, hol állunk meg legközelebb és persze meg is lehet mutatni a kíváncsiskodóknak (anya, hol esszük meg a csokis kekszet?? ott!):

Az alábbi képre egy amatőr fotós barátom azt találta mondani, hogy elegáns kompozíció. Pedig esküszöm, nem komponáltam én semmit, csak úgy random nyomogattam a telefonomat:

Összesen hat kilométer múlva érkezünk meg a Kreuzeckseilbahn nevű felvonóhoz, amivel néhány perc leforgása alatt érünk le az indulási parkolóba.

Könnyen kitalálható, nekem ez az utolsó túra volt a kedvencem. A gyerekeknek is. Soha még ennyi szépet egyszerre nem láttunk. Kapkodtuk a fejünket, meg a levegőt.

Igazából csak most jövök rá, milyen botrányosan szerencsénk volt végig az idővel. Meg a férjemmel, aki ezt a csodát mind kikereste és megtervezte a családnak. Nekünk csak menni kellett, más dolgunk igazán nem volt. Ja, de! Még hóembert is kellett építenünk időnként:

 

Aki egyszerűen szerelmes az Alpokba: Hovanyecz Teréz

Aki ezt a rajongást képileg szemléltette: Jan Helms

A túrák tesztalanyai négy és hat évesek.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!