TutiFrankó

Hol gyártják a nagymamákat?

Nagymama volt! Nagymama van! Nagymama mindig lesz? 

Gyerekkoromban természetes volt, hogy nagymama kertes házban lakik, hogy otthonkában jön-megy, hogy főzéshez kötényt vesz, és hogy jóságos néninek látom. Éreztem, hogy  mindig számíthatok rá, akkor is, amikor labdázni szeretnék, de nincs kivel. Alig vártam, hogy meglátogassuk, mert tudtam, hogy olyankor hintázhatok a porolóra szerelt kötélen, húzkodhatom a két kerekű kiskocsit, homokvárat építhetek, és leszedhetem az érett málnát, amit porcukorral megszórva magamba is tömtem.

Azt is tudtam, hogy nyáron, az árnyékba ül egy fémtállal ölében, abba fejti a borsót, vagy amikor delet harangoznak, az udvaron terít, és zöldbableves után lekváros derelyével lep meg bennünket. Télen megengedte, hogy az olajkályhával befűtött szobából a hóesésbe rohanjak, és a testvéremmel a földön hemperegjünk vagy eszkimókunyhót építsünk a ház mögött. Mindig tisztában voltam vele, hogy nála akad elfekvőben szerencsi csoki, borítóján a diósgyőri várral, Zamat keksz, Macskanyelv vagy csokival bevont mézes puszedli, és a kamrában üveges kóla. 

Most is az orromban érzem a hajlakk szúrós illatát, amit a frissen becsavart hajára fújt, amikor valami jelentős eseményre készülődött. Közben kezével takarta arcát, nehogy a hajlakk a szemébe menjen. Mindig szoknyát húzott, ahhoz blúzt vagy vékony kötött pulóvert, és ha hűvösebb volt, a blúz fölé egy mellényt. Nadrágot sosem láttam rajta. Otthon papucsban járt vagy fűzős kismama cipőben, és ha piacra indult, bebújós bőrcipőt vett, aminek négyzet alakú, alacsony sarka volt.

 

Megfigyeltem, hogy tejet a régi porcelán bögrében adja vacsorára, hogy meglocsolja a rózsákat és az ezerszínű portulácskát, ha nagyon porzik a föld,  hogy a Jó ebédhez szól a nótát hallgatja, amikor a konyhában sürög-forog tizenkettő tájt, hogy minden péntek délután az Ablakot nézi a tévében, és hogy a kerítésen át beszélget a szomszéddal az esti szürkületben. Emlékszem, néha segítettem neki a gyomlálni, vagy vizet hozni a kútról egy kék, fedeles fémkancsóban (abból ittuk a hideg vizet). És arra is emlékszem, a hokedlin állt egy lavór tiszta víz a kézmosáshoz. 

 

Mintha falun lettünk volna. Pedig mindez a fővárosban történt harminc évvel ezelőtt. Akkor természetes volt, hogy ilyen egy nagymama. Idővel azonban arra jutottam, az ilyen nagymamák és az ilyen nénik lassan eltűnnek, szertefoszlanak, mint egy álom. Hisz a világ változik, fejlődik, modernebbé válik. Az otthonka, a dauer, a hajlakk, a nagyicipő és a magyar nóta elvesznek a történelem süllyesztőjében. És eljön a fiatalos, aktív nagyik ideje, akik farmert hordanak, és hétvégén eljárnak dizsibe. Akik nem fejtenek borsót az árnyékban, nem főznek be szilvalekvárt, hanem mindent megvesznek a hipermarketekben. Akik már nem a közkútról vagy a kerti csapról hordják a vizet, és nem lavórban mosakodnak, hanem modern fürdőszobában. Akik nem csavarják maguknak a hajukat, és nem füstölik tele a szobát hajlakkal. Akik péntek délután nem közszolgálati műsort néznek, hanem jógáznak. Akik nem a Csendül a nótára főznek, hanem a 70-80-as évek popzenéjére. Akik a kismamacipő látványától is kirohannak a világból. És akiknek épp emiatt a rengeteg elfoglaltság miatt talán kevesebb idejük marad az unokákra.

 

De talán tévedtem. Mert ahogy az utcát járom, a tömegben újra és újra felfedezem a nagymamámat. Szoknyát visel, alacsony sarkú bőrcipő a lábán, meggyérült ősz haja dauerbe szedve, aranyoskámnak szólít, amikor tartom neki a liftajtót, banyatankot húz maga után a piacról, amiben ott figyel a fejteni való borsó. A gangon öntözi a portulácskáit és a lakásból üvölt a Csendül a nóta a Dankó Rádión. Igen, üvölt, mert a néni már nagyot hall. Néha még kötényt is felkap magára, és kisüt harminc palacsintát az unokáinak. Valamiért az ilyen nagymamák újra termelődnek. Talán létezik egy nagymamagyár? Milyen jó lenne, mert akkor a további generációk is megismerhetik, milyen az old fashion nagyi, aki a gyerekkor idilljét testesíti meg.

 Írta: Födő Tamás

 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. cvitamin says:

    Mindkét nagyim egy alföldi kis faluban élt. Nyári szünidőben természetes volt, hogy 2 hónapig mezítlábasan őriztük a libákat, fára másztunk és ittuk a frissen fejt tejet. Szép emlékek, de ugyanakkor azt sem felejtem el, hogy nagyon nehéz volt az életük. Örülök, hogy bár városi lány voltam és ma is a fővárosban élek mint nagymama, az én sorsom másképpen alakult. A tanulás két gyerek mellet igen nehéz volt, felelős beosztás, család, háztartás. A gyermekeimre talán nem jutott annyi idő, mint a két (ma már felnőtt) unokámra.Kirándulások, állatkert, vidámpark, bábszínház, cirkusz, utazások, mesék. Még ma is szeretik hallgatni a falusi életről szóló, gyermekkori élményeimet. Sajnálatos, hogy ők ebből kimaradtak, hiszen változik a világ és mi is változunk.

  2. Kitty Németh says:

    De a “csendülanóta. perdül a tánc” csak ismerős? Senki nem – illetve sokan nem vagyunk – már olyan univerzálisak, mint a nagyiink voltak. A Dankó rádiót nem ismerem, de a Szabad Európát igen. A divat ismétli önmagát, így igaz. A nagyikat és anyukákat kitől kérjem vissza????????????

  3. Simon Ilona Limmike says:

    Az én nagymamám is pont ilyen volt, de én már nem. A mai nagymamák hipermarketben vásárolnak, nem csavarják a hajukat és azt se tudják mi az a csendülanóta.
    Talán a kedves cikkíró majd olyan nagyi lesz, hiszen a régi dolgok periodikusan visszatérnek, vagy csak összefognak a réginagyikedvelők a facebook-on, otthonkát, hajcsavarókat készítenek és rendelnek egymástól és akkor újra lesznek olyan nagymamák, mint a mi nagymamáink voltak:)


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!